3. - Búvóhely a fa tetején

Drága Olvasóim!

Ismételten csak köszönöm-köszönöm! Rengeteget jelent, hogy itt vagytok nekem, és a második rész alatt is megosztottátok velem a véleményeiteket. Akkora öröm volt olvasni, el se hiszitek. Bízom bbenne, hogy ez a fejezet is tetszeni fog. Itt már szerintem a legtöbbeteknek eléggé egyértelmű lesz, hogy mi történt a múltban, még így pár fontosabb részlet hiányában is. De ha nem, akkor sincs semmi baj, lesz még róla szó, ahol egyértelművé teszem. :) 

Még egyszer hálás vagyok mindenért nektek, Ti vagytok a legjobb olvasók már most! Mindenkinek kellemes, békés és boldog ünnepeket kívánok!

Rengeteg puszi, Azy

Úgy gondoltam, Liamre hagyom a dolgot, és inkább nem kommentálom. Úgysem tervezek sokáig a konyhában maradni. Meg nyilván, ha látja, hogy semmi bajom nincs, ő is megnyugszik, hogy nem szenvedtem miatta maradandó károsodást.

Gyorsan iszom meg a kakaót, nem várom meg azt sem, hogy rendesen kihűljön. Lerakom a bögrét magam mellé, hogy majd holnap elmosogatom. És terveim szerint indulnék felfele, amikor átkozottul elkezd fájni a gyomrom. Nem megyek sehova, ugyanis nem bírok elmozdulni. Egy ideig igyekszem nem foglalkozni vele, várom, hogy elmúljon a szorító érzés, de csak egyre rosszabb. Aztán már nem tudom megállni, az arcom eltorzul a hányingertől, a kezemet a szám elé kapom. 

- Nem nézel ki túl jól - állapítja meg Liam, és reflexből közelebb jön.

Én pedig ezzel egy időben a pulthoz rohanok, nem bírom tovább. Éppen van elég időm megkapaszkodni, utána szépen mindent kieresztek magamból, az összes kakaót és kaját, amit ettem. Nem tudom meddig tart, de attól a gondolattól, hogy hányok, csak még inkább rám tör. Undorító és gusztustalan az egész. 

Mikor már úgy vagyok vele, hogy elmúlt, kiöblítem a számat meg a mosogatót, hogy ne láthassa meg. A hajam szerencsére össze volt fogva,  így egyedül egy tincs szabadult csak ki, amit most a eltűrök.

Újra megtámaszkodom, zihálva veszem a levegőt, szédülök és ráadásul menten el is ájulok a szégyentől. Lesütött szemmel várom, hogy összekaparjam magamat.

Minden egyik percről a másikra történt, szinte fel sem fogom. 

- Sajnálom - nyögi ki Liam, és azon tanakodik, hogy mit segíthetne. Ekkor tűnik fel, hogy mellettem áll. Aggódóan mustrál, ami csak ront a helyzeten. Utálom, hogy itt maradt, utálom, hogy látott ilyen helyzetben, utálom, hogy még mindig nem hagy egyedül.

Mielőtt még feltehetne bármilyen kérdést is, hevesen megrázom a fejemet.

- Tainley, én.. - kezdene bele, mire megfordulok.

Remeg az ajkam, és iszonyatosan közel vagyok hozzá, hogy újra elsírjam magamat. Azonban pontosan tudom, hogy már így is egy életre eleget aláztam meg magamat előtte. Nem szabad még egyszer gyengének látnia.

Ezért csak lesütöm a szememet, nem bírom állni a tekintetét. Megrázom a fejemet még egyszer. Ezzel is azt mutatom neki, hogy "inkább ne mondj semmit". Kikerülöm, és egyetlen szó nélkül hagyom ott a konyhába, teljesen összezavarva.

Nem érdekel. Nem érdekel, hogy segíteni akar, nem érdekel, hogy nem tett egy rossz megjegyzést sem arra, amiket látott. Mert én tudom, mit gondolhat, és nem várom meg, ameddig hangot ad neki.

Elindulok felfele, leküzdve az émelygést. Nehézkesen igyekszem fel a lépcsőn, nem merek gyorsabban menni. Már a fordulónál járok, amikor lépteket hallok magam mögött. Lelassítok egy percre, tétovázva fordulok hátra.

Liam éppen jön ki a konyhából, és amikor meglát, megtorpan. Ő sem mozdul, és én sem. Mindketten egy pillanat erejéig csak bámulunk egymás szemébe. Én nem tudok semmit sem kiolvasni a szeméből, és nagyon remélem, hogy ő sem az enyémből.

Elkapom a fejem, majd tovább megyek.

Nem tudok visszaaludni, egész éjjel fent maradok. A rosszullét amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is. De a kínzó és idegesítő gondolatokat maga mögött hagyta. 

Liam látott sírni, hányni. Mi jöhet még?

Inkább felmegyek a galériámba, és a gitáromat a kezembe véve pengetem halkan. Ismeretlen dallamokat ismételgetek, és ami megtetszik, lejegyzem. Sorokat írok, amik között nincs közöttük összefüggés, mindegyik más és más. Ezeket is lefirkantom, hátha egyszer még jól fog jönni.

Egy idő után elfáradok, és már nincs erőm tovább folytatni. Lemegyek az ágyamba, azonban még ekkor sem tudok aludni, álmos egyáltalán nem vagyok, csak kimerült. Ezért a hátamon fekve bámulom a plafont, és gondolkozom. 

Gondolkozom azon, milyen volt, amikor legutóbb itt volt Zora, és most minden mennyire más. Mennyire megváltoztunk. Nem csak a kettőnk közötti testvéri szeretet, összetartás és feltétlen barátság hiányzik. Mert mi hárman voltunk barátok. Mert mindketten szerelmesek voltunk. Csak egy hiba volt: ugyanabba a srácba.

Nem szeretném, ha ezen járna az agyam, mert minden egyes emlék fájdalmat okoz, mégsem tudok megálljt parancsolni magamnak. Hisztérikusan a hajamba túrok, majd felülök. Megdörzsölöm az arcomat, és a telefonomért nyúlok. A képernyő fénye miatt hunyorognom kell. Megvárom, ameddig a szemem megszokja, utána megnézem mennyi az idő.

Hajnali öt.

Úgy döntök, most már felesleges lenne visszaaludni, ezért nem is próbálkozom vele többet. Inkább feloltom a lámpát, ezzel halvány fénybe borítva az egész szobámat. Elnyomok egy ásítást, kikászálódom, beágyazok, és felhúzom a redőnyt. Kint sötét van, még minden nyugodt és csendes. A hóhullás viszont elmúlt, most vastag fehér takaró borít be mindent.

A franciaágyammal szemközti szekrényhez megyek, kiválasztom a ruhámat. Az ajkamba harapva tanakodok, végül egy sötétkék farmerre esik a választásom. Kiveszek hozzá egy halvány, rózsaszín felsőt, és egy fehér kötött pulcsit.

Összeszedve a fehérneműimet és az illatgyertyáimat, a folyosó végén található fürdőbe veszem az irányt, amit még az enyémnél is jobban szeretek, mert minden óceánkék és homokbarna színekben pompázik. A csempék, a törülközők, a lámpa, a díszítés, a tükör, a függöny, szinte tényleg minden. Megindítom a vizet, lerakom a ruháimat egy székre, levetkőzőm, utána pedig meggyújtom a gyertyákat.

Legalább másfél óráig ülök a melegben, csak akkor bírom rávenni magamat, hogy kiszálljak, amikor már  fázni kezdek. Leeresztem a vizet, és egy gyors törülközés után magamra veszem a köntösöm. Megszárítom a hajam, lófarokba kötöm, kifestem magamat, aztán felöltözök. Mire végzek már fél hét van. 

Tudom, mit jelent ez. Hétfő van, fél hét. Ki érkezik ekkor dolgozni hozzánk?

A szívembe beköltözik az ismerős szorongás, és bárhogyan is próbálom elnyomni, nem sikerül. Tegnap óta az összes érzés kétszeres erővel zúdul rám, mintha csak pár hete történt volna minden. Minden gyötrelmem, dühöm és megalázottságom ismerős társként üdvözöl. Minden megismétlődik. 

Az agyam arra figyelmeztet, hogy védjem meg magamat, eszembe se jusson megtenni, amire a szívem kényszerít. Nem szabad lejjebb taszítom magamat, kerülnöm kell őket, ahogyan eddig is. 

Nem vagyok elég erős, így mire feleszmélek már a szövetkabátban és a hatalmas sálammal a nyakamban sétálok az udvaron. Egyenesen az állatok felé tartok, ahol dolgozik éppen. Muszáj látnom, hogyan reagál, amikor megtudja.

Az istálló közepén egy hosszú betonút fut végig, két oldalán karámok, a többségében lovak vészelik át telet. Az én fekete ménemnek, Ördögnek a végén van helye, így most leteszek róla, hogy gyorsan megsimogatom. Nem ezért jöttem.

A talpam alatt ropog a friss hó, és a reggeli félhomálynak köszönhetően csak akkor vehetne észre, ha teljesen előtte szobroznék le. Megállok a bejáratnál, zsebre tett kézzel figyelem. Mivel sötét van, a lámpák fel vannak oltva, sárga fényük betölti a teret. Ő pedig ott áll, éppen Kleopátra sörényét fésülgeti.

Mindig ezzel kezd. Fésülgeti és simogatja őket, trágyát lapátol, utána ad nekik enni és inni. Kiválaszt párat, megedzi őket, visszahozza őket, és végzett is. Minden délelőtt itt dolgozik.

Beszívom a széna és a trágya egyvelegének jellegzetes szagát, aztán kifújom a levegőt. Ajkamba harapok, aztán megköszörülöm a torkom, hogy észrevegyen.

Megáll a keze, felém néz. Alig láthatóan összehúzza a szemöldökét, majd félrerakja a kefét, és elindul hozzám. A bakancsa szinte némán ütődik neki a földnek. Ahogyan egyre közelebb érkezik, úgy bizonytalanodom el egyre jobban, annál nehezebb fenntartani a keménység látszatát.

Muszáj emlékeztetnem magamat, hogy ezúttal nekem kell az erősebbnek lennem. 

Nem rúgtam ki, nem küldtem el. Ennek az egyetlen oka, hogy nem akartam feltűnést kelteni. Hogy szinte egyszerre menjen el a háztól Zora és ő is? Túl feltűnő lett volna, és anyáék biztosan gyanakodni kezdek volna. Az pedig kizárt, hogy ők megtudják. Kerültem őt, csak néha futottunk össze. Soha nem szóltam hozzá, és fordítva.

Megáll, kérdőn méreget. Összefonja maga előtt a karjait.

- Igen? 

- Zora hazajött - reagálok némi habozás után. - Tegnap - bámulok rá.

Mark mindig is helyes volt, szinte megbabonázott a külsejével. Kusza, a szemébe hulló tincsek, pimasz mosoly, mocskos humor és rekedt hang. Mindent szerettem, amit mondott, tett vagy pont azt, amit nem. Tökéletes volt számomra, akire mindig számíthattam, aki mindig mellettem állt.

Ráncokba szalad a homloka.

Túl közel van hozzám, érzem, ahogyan a levegő a tüdőmben reked, és ott is marad. Elfelejtek lélegezni, félek, hogy meghallja a szívem rendszertelen verését.

- És? - vonja fel a szemöldökét egy gúnyos mosoly kíséretében. - Már vége.

- Tudom...

Azzal, hogy felhánytorgatja a múltat, gyomorszájon vág. Persze, hogy tudom. Hogyan lennék képes elfelejteni? Minden nap bevillan a kép, minden nap emiatt sírom álomba magam. 

- Miattad történt így. - Tisztán kihallatszik a szemrehányás és a düh a hangjából. Gyűlöl engem, amiért elveszítette őt miattam. -A te hibád, hogy elment.

Leküzdöm a feltörő érzéseimet, átalakítom valami mássá. 

- Vele jött a vőlegénye - szorítom össze az ajkaim.

Dühös vagyok rá, legszívesebben neki esnék és szétkarmolnám az arcát. Mindent megtennék, csakhogy akkora fájdalmat okozzak neki, amennyit ő nekem azzal, hogy nem viszonozta az érzéseimet, és átvert.

A mosoly lehervad az arcáról, a tekintete elsötétül.

- Mi van? - kérdezi összezavarodva. - A vőlegényével?! 

Nem válaszolok, meredten nézek a szemébe, ami már olyan sokszor megtévesztett. Mark már korántsem olyan fölényes. A tudat, hogy a nővérem már mással van, kikészíti. 

- Csak nem gondoltad, hogy még mindig téged szeret? - Ezúttal én vagyok az, aki önelégült mosolyra húzza a száját. - Ugyan.

Mindent azért csinálok, mert még ennyi idő után is kínoz a tudat. A tudat, hogy nem vagyok elég jó neki, a tudat, hogy olyat akarok, amit nem kaphatok meg. 

- Menj innen - vágja hozzám durván, elindul vissza. Nem kíváncsi többre, nem akar többet hallani. Kár, hogy engem ez nem érdekel. Ideges vagyok, mert az neki sose számított, hogy én hogyan érzek. Egyedül Zora volt a fontos. 

- Azt hitted nem lépett még tovább, és esetleg azzal, hogy visszajött, majd újrakezditek? - nevetem ki, miközben folyamatosan az jár a fejemben, hogy fájjon neki. 

Szenvedj, Mark! Cseréljünk helyet. Érezd, amit én. 

Idegesen fordul vissza. Látom, hogy legszívesebben a falhoz vágna. Eltaláltam a gyenge pontját. Heves mozdulatot tesz, mondani akar valamit, de aztán lenyeli. Lassan jön ismét elém, pontosan két lépésre tőlem megáll.

Elvigyorodik, és már ebből tudom, hogy az ő visszavágása nagyobbat fog ütni, mint az enyém.

- De tudod mi a vicces? - tárja szét a karjait.

- Mi? - szólalok meg halkan, nem bírok hangosabban. Félek, hogy elcsuklana a hangom, és rájönne, hogy még mindig képes bántani.

- Nem számít, hogy Zora kivel van, vagy kivel nincs - rázza meg a fejét, egy hosszabb tincs kiszabadul a füle mögül. - Téged akkor sem foglak tudni szeretni. Soha.

Komolyan mondja. Az utolsó mondatával nem viccel, és nem szándékosan kegyetlen. Pusztán őszinte. És éppen ezért ez az, amitől elszorul a torkom. Ez az, amitől úgy érzem magam, mint aki éppen a pokolban ég.

- Utállak - nyögöm ki, minden kitartásomra szükség van, hogy ne engedjek ki egy könnycseppet sem.

- Nem - nyúl az állam alá lassan egyetlen ujjával, vontatottan csóválja a fejét. - Szeretsz.

Közelebb hajol, érzem a leheletét az arcomnál. Az ajkunk szinte össze ér. Én pedig tehetetlen vagyok, pusztán állok, és várok. Várok valamire, ami nem fog megtörténni. Bármennyire is tisztában vagyok vele, hogy pusztán szórakozik velem, képtelenség kiszakítanom magamat az érintéséből. Ahhoz túlságosan is a rabjává tett.

- Én vagyok az, aki utál téged - suttogja szinte a számba a gyilkos szavakat. 

Mielőtt bármit is reagálhatnék, eltávolodik tőlem. Dühödt pillantással néz rajtam végig,és amikor a könnyes tekintetemmel találkozik az övével, észreveszi, amit nem kellene: ő győzött. 

- De én soha nem akartam ártani neked... - mondom megtörten.

- Akkor nem kellett volna hagynod, hogy Zora miattad szenvedjen - rántja meg a vállát nem törődő stílusban, de a hangja kemény és fagyos. 

És ennyi. Nem hajlandó többet beszélgetni, részéről le van zárva a dolog. Elfordul, és visszasétál Kleopetrához. 

Én pedig nem bírok tovább maradni. A sírást magamba fojtva, sietve hagyom magam mögött az istállót, a házhoz rohanok. Eszembe sincs bemenni, hiszen valószínűleg már anyuék kezdenek felébredni és reggelizni. Nem akarok velük találkozni, pláne nem Zorával összefutni. Biztos vagyok benne, hogy ugyanaz lenne, mint múltkor, és neki esnék. Rajta tölteném ki  a dühömet, amiért Mark őt szereti, és nem engem.

Egyetlen hely van, ahol még egyszer sem nem találtak meg: a fa tetején.

A szobám ablaka mellett magaslik egy hatalmas tölgy, és a szerteágazó ágainak, illetve a kiálló bütyköknek köszönhetően könnyedén fel tudok rá mászni. Kiskoromtól kezdve ide bújok, amikor el akartam rejteni az erőtlenségeimet. Igaz, hogy közel van a házhoz, de a szüleim és Zora mindig elfelejtett felnézni. A szemük előtt voltam, mégsem láttak soha.

Sokáig nem jövök le. Nem mászok fel teljesen, de éppen eléggé ahhoz, hogy ne vehessenek észre. Tulajdonképpen nem csinálok semmit, csak meredek a semmibe. Innen jól belátni mindent, az egész birtokunkat. Az istállót, a pavilont, a tavat, az arborétumot, a boros pincét és a hatalmas mezőt, ahol nyáron a lovak szoktak legelni. A másik irányban látszik a házhoz tartozó előkert, a kovácsoltvas kapuval, a sok kőszoborral és formára faragott növényekkel.
Jó érzés kiűzni Markot és Zorát a fejemből legalább egy kis időre. Elterelem a figyelmem az éledező reggellel. Egyre inkább világosodik, ezzel pedig egyre inkább kezdem érezni, hogy mennyire szükségem lett volna az esti alvásra.
Kis híján elbóbiskolok a fa tetején, amikor beszélgetésfoszlányokat hallok. Erre rögtön éberebb leszek, és óvatosan lekukucskálok.
- Te menj, kérdezd meg Mark-ot, én addig megnézem arra - mutat anya a kert vége felé, miközben begombolja magán a kabátot. 

Apa az istálló felé megy, anya pedig egyenesen tovább, a tó mellett felépített kőpavilonhoz. Mindkettő helyen gyakran megfordulok, csak az a baj, hogy most egyiknél se fognak megtalálni. Meg egyébként is... miért keresnek? Anya még mindig mérges a tegnap este miatt? 

Le akarnék menni, hogy megkérdezzem, mi ilyen sürgős, de a következő pillanatban Zora és Liam is megjelenik. Egymás mellett állnak meg a lépcsőn, Liam karja a nővérem vállán pihen, természetes szeretettel vonja magához. 

Rögtön meggondolom magamat. 

- Nem értem, minek keresik - jelenti ki Zora Liam mellkasába fúrva az arcát - Szerintem már nincs is itthon.

- Csak megnézik, hátha... 

- Sietnünk kéne már - néz türelmetlenül az aranykarórájára. - Elkapkodják a legszebbeket.

- Biztosan nem - nyom egy puszit a homlokára Liam.  - Ne aggódj!

Kíváncsi lennék, mégis miről van szó, de bármilyen nagy is a kísértés, hogy lemenjek és megtudjam, biztosan nem buktatom le magamat. Télen nehezebb elbújni a lombkorona hiánya miatt, így is félő, hogy talán kiszúrnak. 

Mozdulatlan maradok, és fentről fürkészek. Pár percen belül a szüleim tanácstalanul érkeznek vissza.

- Akkor menjünk - vonja meg vállát anya, miközben már mennek befelé.

- Majd még megpróbálom felhívni - vakarja meg apu a tarkóját, aztán követi őket. 

Az ajtó csapódik, és egyszerre minden hirtelen túl csendesnek tűnik. Akaratlanul is fellélegzem.

Biztosan bemennek valamiért a városba, talán fenyőfáért. Semmi kedvem úgy velük tartani, hogy Zora is csatlakozik.
Hatalmasat sóhajtok, és inkább megvárom azt is, míg teljesen tovább állnak. Mikor már apa kocsija kihajt a kapun, feltételezhetően mindenkivel benne, elindulok lefele a fáról. Végre egyedül maradtam a házban.
Átvetem a lábam az ágon, erősen kapaszkodom az ágba. Nem számít a cipőm, sem a ruháim, már elégszer másztam fel ide, hogy tudjam, miképpen kell lejutni mindenféle baleset és ruharongálódás nélkül. Többnyire.

Éppen csak elkezdenék mászni, amikor egy hang kis híján eléri, hogy azzal a mozdulattal le is essek.

- Tegnap enyhe agyrázkódásod volt, erre te felmászol egy több méteres fára?
Oldalra nézek, de senkit nem látok. Óvatosan megfordulok. Az arcomon önkénytelenül is  hitetlenkedő grimasz jelenik meg, amikor felismerem Liamet. Ezek szerint ő nem ment velük. Ott áll nem messze, és engem fürkészik.
Mi a fenét keres már megint itt?