2. - Nem kell rám vigyázni

Drága Olvasóim!

Te jó ég! Szórakoztok velem? Ennyi kommentről, feliratkozóról és bátorításról álmodni sem mertem volna, túlszárnyaltok mindent. Elképesztőek vagyok, nálatok jobbat nem is kívánhatnék, esküszöm! 

Nagyon reménykedem benne, hogy ez a rész is tetszeni fog. Valójában nagyon nem ezt szerettem volna, de így alakult. Kíváncsi lennék a véleményetekre, úgyhogy ha tehetitek, és van kedvetek, időtök, energiátok, kérlek osszátok meg velem a gondolataitokat. Rengeteget jelentene!

Rengeteg hála, Azy

Tulajdonképpen sokkal kínosabb is lehetne a helyzet. Mondjuk, ha mind a hárman - anya, én, de még apa is - csak sokkoltan bámulnánk rájuk, és egy szót sem szólnánk. Igen, az határozottan gázabb lenne. Az a megoldás viszont, hogy a szüleim úgy tesznek, mintha ez teljesen rendben lenne, kevésbé. Próbálnak jó képet vágni az egészhez, udvariasan mosolyognak Liam-re, bemutatkoznak.
Mindent megtesznek annak érdekében, hogy ne üljön ki az arcukra a megdöbbenés.
Elvégre mióta is ismerik egymást? Zora kicsivel több, mint fél éve ki Londonba. Ezek szerint pár hónap ismeretség után, máris úgy gondolták, hogy ideje összekötni az életüket. Ez pedig... őrültség.

És én?

Abban a pillanatban, amint meglátom Zorát, és találkozik a pillantásunk, rosszul leszek. Mindent magam előtt látok, égetően pontosan jelennek meg előttem az emlékképek, az, hogy mit tett velem. Tudom, hogy már hét hónap telt el, és a fájdalomnak enyhülnie kellett volna. Már nem szabadna meghasadnia a szívemnek, akárhányszor azt látom, ő mennyire boldog azok után...
Ennek ellenére mégsem léptem még tovább. Nem vagyok rá képes, mert elfojtottam a gyötrelmeimet, soha nem engedtem ki igazán. Nem beszéltük meg, nem békültünk ki, és én azt játszottam, hogy jól vagyok.
Lenyelem a feltörő keserűséget, összeszorítom az ajkamat, szigorúan bámulok rá. Ne törj meg, ne törj meg, ne törj meg! Tilos, hogy lássa a gyengeségedet.
Anya rájön, hogy mivel érkezett egy meglepetés vendég is, muszáj lesz kirakni még egy terítéket. Sűrű bocsánatkérések közepette inkább elviharzik a konyhába. Ameddig Liam levetkőzik, apa várakozóan ácsorog mellette, már traktálja a szokásos történeteivel. Egy új ember, aki még nem hallotta milliószor, hogyan indult be a Lain üzlet, hogyan lett az egyszerű pincérből étteremlánc tulajdonos. A vállára csapja a tenyerét, majd anélkül, hogy tekintettel lenne ránk, elindul vele az ebédlő felé.  Liam még futólag visszafordul, rámosolyog Zorára, mire ő puszit dob neki, és mutatóujjával a siker jelét mutatja.
Apa elfogadta. Anya a keményebb dió, inkább neki lesz ez ellen kifogása.
Túl későn eszmélek rá, hogy csak én és Zora maradtunk a tágas előtérben. Pedig pontosan ezt akartam elkerülni.
Egyszerre túl szűkös lesz a ruhám, érzem, ahogyan a mellkasom szabálytalanul emelkedik fel-le. El akarnék menni, de legyökereztem. Csak bámulok rá, megfigyelem, hogy mennyit változott.
A haja hosszabb lett, arany loknikban verdesi a vállát. A szemei csillogóbbak, és erősebben vannak kifestve, mint régen. A porcelánszínű blúza tökéletesen illik rá, olyan, mintha egy Vouge fotózásról jönne éppen.
Éppen a csizmáját húzza le, de mikor sikerül megszabadulni tőle, felnéz.
- Szia - köszön halkan, zavarában egyik súlyt a másikra helyezi.
Fél. Fél tőlem, és attól, hogy visszajött, miközben pontosan tudja, ezzel sok kockázatot vállal. Ő kért, hogy felejtsük el az egészet, ő kért, hogy tartsuk titokban, miközben ő, egyedül ő volt az, aki hazudott.
Én pedig belementem, mert túlságosan szégyelltem magam.
- Szia - hangzik a tompa válaszom, összekulcsolom a kezemet a mellem alatt. Muszáj erősnek kinéznem.
- Candy... - kezd bele, de közbevágok.
- Ne becézgess.
Meglepődik, mennyire ellenséges vagyok. Komolyan azt gondolta, hogy mindent elfelejtek?
- Tainley - helyesbít inkább. - Én szeretném, ha normálisan tudnál viselkedni, ameddig itt vagyunk - préseli össze az ajkait, kérlelően bámul rám. - Ez nagyon fontos lenne nekem, szóval kérlek!
Az utolsó mondata mindent elárul. Nem azért akarja, hogy ne csináljak botrányt, mert szeretne kibékülni. Vagy mert megbánta. Egyedül a látszat fenntartása a cél. És nem kérdés, ki miatt.
- Nem mondtad el neki? - ráncolom a homlokom.
Akaratlanul is megkönnyebbülök. Nem akarnám, hogy már a nővérem vőlegénye is tudjon arról, mennyire megaláztak.
- Halkabban! - csitít el, vonásai kétségbeesetten eltorzulnak. - Ne rontsd el!
Egy percig némán állok, és meredten pásztázok egy arcot, amit szinte már fel sem ismerek. Ami ugyanolyan, mint az enyém, és mégis teljesen más van mögötte.
Szerencsém van, anya jelenik meg az előtér másik felében, kezében egy fémtálcán siet az ebédlőbe a plusz tányérokkal, evőeszközökkel, poharakkal. Miközben elmegy közöttünk, ránk szól:
- Gyertek, kezdhetünk enni! - Aztán azzal a mozdulattal eltűnik, és újra kettesben maradunk.
Tisztán érezhető a feszültség a levegőben.
Fogalmam sincs milyennek kellene lennem. Egyszerre érzek csalódottságot, dühöt, megvetést és fájdalmat. Nem gondoltam volna, hogy Zorát jobban érdekli az, hogy titokban maradjon ez az egész, mint hogy újra megpróbáljon kibékülni velem. Nem gondoltam volna, hogy lesüllyed megint odáig, hogy belekezd az ostoba meséibe.
- Tartsd titokban - suttogja.
Nem kérlel, nem rimánkodik, és nem csillog bűntudat vagy meggyötörtség a tekintetében. Még mindig azon az állásponton van, hogy nem hibázott.
- Nem mondhatod meg, mit csináljak - rázom a fejemet kissé hevesebben, mint kellene.
- Liam fontos nekem - keményednek meg a vonásai. - És mindent megteszek, hogy megtartsam. Mindent.
Elszántan néz rám, soha nem láttam még ennyire... birtoklónak.
- Ezt most hogy értsem? - vonom fel a szemöldökömet kíváncsian.
- Úgy, hogy bármi is történt, mindketten azt választottuk, hogy magunk mögött hagyjuk - hívja fel rá a figyelmemet nyugodtan. - És ha te nem is akarsz tovább lépni... én megtettem.
Némán tépelődök magamban, próbálok valami válaszfélét kinyögni. De mit mondatnék?
Próbálta megbeszélni velem a dolgot, csak nem hagytam. És amikor a hallgatás mellett döntöttem, megadtam az esélyt Zorának, hogy elmenjen innen, és úgy jöhessen vissza, mintha mi sem történt volna.
Nem figyelek rendesen, már csak azt látom a szemem sarkából, hogy kikerül, és ő is csatlakozni készül a neki szervezett vacsorához.
Megbántottan és hitetlenül fordulok utána. Figyelem, ahogy határozott léptekkel halad, és csak még jobban összeszorul a szívem.
Liam tűnik fel, aki éppen miatta jött vissza, biztosan kezdte érezni, mennyire kellemetlen a szüleinkkel kettesben lenni. Átkarolja, nyom egy puszit a homlokára, és halkan beszél hozzá, miszerint inkább menjenek, mert anya kezd türelmetlen lenni.
Bármennyire is rosszindulatú és gonosz, folyamatosan az jár a fejemben, Zora mennyire nem érdemli meg ezt. Az egész helyzet rohadtul igazságtalan. Én voltam az, akit összetörtek. Engem vertek át, velem szórakoztak. Mégis ő az, aki boldog.
Felnézek, mire a pillantásom találkozik Liam-ével. Egyedül áll, pontosan rám mered. Láthatóan összezavart, mintha olyat látott volna, amire nem számított.
Gyorsan törlöm le a könnyem, amiről észre se vettem, hogy kicsordult. A tenyerem alatt szinte forró az arcom. Próbálom menteni a menthetőt, eltüntetni a megaláztatásom jeleit. Azonban még így is tudom, hogy elkéstem.
- Tessék? -  rázom meg a fejem erőtlenül.
Biztos vagyok benne, hogy kérdezett is valamit, amit nem hallottam. Liam egy ideig nem szól. Nem akarom tudni mit gondol.
- Te nem jössz? - ismétli meg végül, fejével az ebédlő felé int.
Nem merek jobban ránézni, egyszerűen képtelen vagyok. Ezért a fejemet lehajtva rázom meg ismét, nemlegesen. Többre nincs erőm.
Megfordulok, és hogy Liam semmit se tudjon már reagálni, elindulok felfele. Tudom, hogy figyel, hallom, ahogyan nem megy el, érzem a tekintetét magamon. És lefogadom, azon gondolkozik éppen, hogy milyen jól tette, hogy épelméjű testvért választotta.

Egész este forgolódom, nem jön álom a szemere. Hiába fordulok a másik oldalamra, folyamatosan az a pár perc jár az eszemben, újra és újra.
Miután a nővérem vőlegényével üzentettem meg, hogy nem vagyok éhes, és kihagyom a várva várt vacsorát, anya őrjöngött természetesen. Tulajdonképpen nem is számítottam másra,  ez nála tiszteletlenségnek számít. Feltopogott a magassarkújában, idegesen akart benyitni a szobámba, hogy azonnal lerángathasson. Miután azt azonban zárva találta, még üvöltözött velem egy ideig. Úgy tettem, mintha nem hallanék semmit. Taktikát váltva próbált a lelkemre beszélni, és azt hajtogatta, ez mennyire fontos mindannyiunknak, elvégre Zora hét hónap után hazalátogatott. Nem akartam azzal elrontani a kedvét, hogyha a drágalátos lánya ennyire szerette volna látni, akkor hamarabb is megtehette volna ezt, elvégre London pusztán pár órára van. A szép szó sem hatott nálam, így anya hatalmas sóhajjal inkább feladta, és visszament.
Halk, fáradt sóhaj hagyja el a számat. Megdörzsölöm az arcom, az oldalamra fordulok, és felülök. A takarót félrelököm, a vékony, halvány rózsaszín köntösömet magam köré csavarom, ugyanis a cicanadrágból és a bő 1975 együttes felsőből álló pizsamám nem igazán melegít takaró nélkül.
Összekötöm a derekamnál, majd a papucsomba bebújva lépek ki a szobámból, ami pontosan Zora mellett van. Nem szűrődik ki semmi fény, tehát biztos lehetek benne, hogy már alszanak. Már ha a szüleim engedték, hogy Liam a szobájában lakhasson, ameddig itt van.
Hangtalanul megyek végig a folyosón, le a lépcsőn. A túl nagy ház hátránya, hogy minden sötét, és üres. Szinte alig látok valamit, lassan botorkálok. Közel járok a konyhához és szinte már a megkönnyebbülés jár át, hogy épségben megérkeztem, amikor hirtelen valami kemény csapódik neki a fejemnek.
Egész pontosan az az ajtó, amin éppen készülnék bemenni.
- Mi a franc...?! - kérdezem hitetlenül, tenyeremet az arcomhoz kapom, ahol a tömött fa nekem ütődött.
- Basszus, ne haragudj - érkezik egy hang a sötétből, majd a következő pillanatban az ablakhoz tartozó égősor fénye villan fel. Piros, kék, sárga, fehér, zöld. Piros, kék, sárga, fehér, zöld. Aztán gyorsabban. Bekönnyezik a szemem, összefolynak a színek. - Nem tudtam, hogy...
- Hogy itt lakom? - nyögöm fájdalmasan, még mindig az érintett területeket masszírozva.
- Hogy összefutok valakivel - fejezi be a mondatát, mintha nem is vágtam volna közbe. - Jól vagy?
Nos, ez egy jó kérdés.
A fejem lüktet, szerintem a fél szememre megvakultam, a fejemen egész biztosan egy piros csík vagy egy óriási pukli virít. És ha még nem lenne elég, ezen kívül kissé szédülök is.
- Persze.
- Nem úgy nézel ki - állapítja meg aggodalmasan. Bűntudata van, amiért rám nyitotta az ajtót.
Nem mondhatni, hogy én olyan jól bemutatkoztam volna neki azzal, hogy látott sírni, de ő lazán túltesz rajtam. Mégis hogy lehetek annyira szerencsétlen, hogy az első adandó alkalommal pofán vág? Mennyi volt ennek az esélye?
- Akkor ne nézz rám - csúszik ki a számon mindenféle meggondolás nélkül. Végre már nem annyira forog a világ, úgyhogy lassan kinyitom a szemem, pár pislogás után pedig a kép is tisztulni kezd. - Ne aggódj - nyugtatom, bár még mindig alig állok a lábamon.
Kételkedve mér végig, homlokát ráncolva áll előttem. Nem nagyon érdekel, kicsit összeszedem magam, és nagy lendületet véve megindulok. Próbálok határozottnak tűnni, hogy ne reagáljuk túl a helyzetet.
- És ha most megbocsátanál... - kerülném ki, azonban két lépés után már meg is ingok. Jobban bevertem a fejem, mint gondoltam volna.
Lehunyom a szememet, kezemmel a pult felé tapogatok, hogy támaszt nyújtson. Sehol sem találom, a kétségbeesés eluralkodik rajtam.
Azelőtt a pillanat előtt, hogy a földre zuhannék, Liam a fél kezével utánam kap, pont időben. A fejem majdnem koppant.
- Szerintem az lesz a legjobb, ha most kis ideig nyugton maradsz - jelenti ki komolyan, majd a legkevesebb erőlködés nélkül segít felállni.
Ha több erőm lenne, biztosan leráznám magamról, de sajnos nincs. Még mindig csukott szemmel engedem, hogy először kissé magához húzzon, biztos talajra állítva. Megcsap a tusfürdője és a samponja illata, azonban mire megállapíthatnám magamban, hogy ezek szerintem nemrég zuhanyozott csak le, már a konyhapultnak támaszkodom.
Fejemet a fél tenyerembe fektetve várom, hogy elmúljon a szédülés. Olyan ez, mint amikor hirtelen áll fel az ember, és minden elsötétül előtte. Csak ez most hosszabb. Egy darabig még meg sem mozdulok, csak az óra halk kattanásait lehet hallani. Rákoncentrálok, ezzel elterelem a figyelmet arról, hogy ne hányjam el magam.
Amikor már kicsit jobban érzem magam, felemelem a fejemet. Liam még mindig közel áll, és feltűnik, hogy a fél kezét a karomon tartja, csak a biztonság kedvéért.
- Azt hiszem abbamaradt - mondom halkan, és reflexszerűen húzódok el tőle. - Köszönöm.
- Egész biztos jól vagy? - kérdez rá még egyszer, nem bízik bennem. Nem is értem miért nem... -  Ne hozzak egy pohár teát, vizet vagy valamit?
- Innék egy kakaót, de megcsinálom magamnak, köszi - biztosítom felőle egy erőtlen bólintás kíséretében. - Menj csak aludni, nem kell rám vigyázni.
Nem szükséges figyelnie rám. Senki sem szokott igazán, és már megszoktam.
Elindulok a szekrény felé. Nem hallom, hogy mozogna, szóval szerintem ott maradt a helyén, és azt figyeli, mikor esek össze megint. Remek.
Kinyitom a felső szekrényt, kicsit lábujjhegyre emelkedve nyúlok a kakaóért. Mivel túlságosan be van tolva alig érem el. Szerencsétlenkedek egy sort, próbálom elcsípni a doboz szélét, hogy könnyebben kihúzhassam.
- Várj, majd én - szólal meg hirtelen, majd mellém sétál, és lazán felnyúl. Arrébb állok, ekkor tűnik fel, hogy egy fejjel magasabb nálam. - Tessék.
- Köszönöm - mondom monoton hangom, az este során legalább már harmadjára. Egyáltalán nem tetszik, hogy mindenért hálálkodnom kell.
Nekidönti a csípőjét a mosogatónak, karjait összefonva méreget. Próbálom figyelmen kívül hagyni, rezzenéstelenül csinálom tovább, amit akartam. Kiveszem a hűtőből a tejet, beleöntöm a kakaóport, majd egy kiskanállal elkeverem. Átsétálok a konyha másik részébe, berakom a mikróba, hogy forró legyen. Megfordulok, a kételkedéstől ráncba szalad a homlokom. Nem értem.
- Igazán nem kell megvárnod, ameddig megiszom, már semmi gond - sóhajtok. - Tényleg.
Mindig, mindenkivel el tudtam hitetni, hogy jól vagyok, és mindig bevették. Képtelen vagyok kezelni mások figyelmét.
 - Tudom, hogy nem kell - pillant rám komolyan. - De fejbe vertelek, nem is kicsit, és nem akarlak így itt hagyni. Ki tudja, nem leszel-e megint rosszul?
Mélyen beszívom a levegőt, és Liam-re meredek. .
- És ha még órákig fent leszek? - vonom fel a szemöldökömet.
Liam először meglepődik ezen. Nem szeretne a terhemre lenni, sem erőszakosan itt maradni, ha tényleg nem akarnám.
Aztán megrántja a vállát, halványan mosolyodik el.
- Akkor én is iszok egy kakaót.
Ezt most csak azért csinálja, mert Zora húga vagyok. Egyértelmű, hogy szeretne jó benyomást tenni rám, elérni, hogy megkedveljem. Vagy...
Vagy valahogyan átlát rajtam, és nem hiszi el el a hazugságot arról, hogy jól vagyok. Lehet, hogy azzal, hogy sírni látott, sokkal többet árultam el magamról, mint gondoltam volna.