1. - Hét hónap telt el

Drága Olvasóim!

Ezúton is mindenkit szeretnék köszönteni a legújabb blogom első részénél. Most valamiért úgy döntöttem, hogy kihagyom a prológust, és a közepébe vágok a dolgoknak, remélem nem baj. Bízom benne, hogy a kezdetlegessége ellenére azért nem lett unalmas, és tetszeni fog nektek, az rengeteget jelentene. :)

Köszönöm mindenkinek, aki vakon bízik bennem, és támogat már itt az elején, imádnivalóak vagytok! 

Rengeteg puszi, Azy

UI: 77 rendszeres olvasó?! Te jó ég, eszméletlenül hálás vagyok, ez hihetetlen!

" A sírógörcs kerülget, lehunyt szemmel próbálom palástolni a fájdalmamat. Nem sikerül, és egy könnycsepp akaratlanul is végig szántja az arcomat. 
- Ezt most miért kellett? - suttogom megtörten.
- Tainley... 
- Miért? - csattanok fel, szikrázó tekintettel bámulok rá. Egyszerűen nem tudom elhinni, ami történik. Csendben azért rimánkodom, hogy ez csak egy rossz álom legyen. 
- De...
- Gyűlöllek - jelentem ki akadozva, majd mivel egy fél percig sem akarom tovább látni őket, megfordulok, és elmegyek.  Még utánam szólnak.
Futásnak eredek. "

Hatalmasat sóhajtok az emlékre, inkább összébb húzom magamon a szövetkabátomat, a kötött sálat pedig arcom elé emelem. Beszívom finom illatát, majd a kezeimet a jó meleg zsebembe dugva indulok meg a zebra felé. Ráérősen sétálok a forgalmas utcán, tekintetem minduntalan megakad valamin, ami mosolygásra késztethetne. A fákat aranybarna fénysorokkal tekerték körül, a hamar sötétedés előnye, hogy alig múlt hat óra, de már élvezhetem őket. A levegőben friss hó szállingózik, rászáll a szempilláimra, ezzel egy kicsit homályosítva a látásom.
Ezek olyan dolgok, amiket mindig is imádtam, most mégsem tudnak örömet okozni. Csak arra emlékeztetnek, hogy nincs kivel megosszam; egyedül vagyok.
A bakancsom alatt halkan cuppog a latyak, ahogy a járdán kerülgetem a már széthordott havat. A szél belekap a hajamba, muszáj kisöpörnöm az arcomból, ha látni szeretnék. A jelzőlámpa vált, átmegyek az úttesten, aztán végre a parkolóhoz érek, ahol az autómat hagytam. Két halk csipogás után kinyitom a hátsó ajtót, óvatosan helyezem le az ülésre a szépen becsomagolt ajándékdobozokat. A szüleim ajándékát már sokkal régebben megrendeltem, azonban csak most volt alkalmam bejönni érte a városba. Jobb később, mint soha.
Beülök a kormány mögé, elfordítom a kulcsot. A motor szinte némán felzúg, a lámpák felvillannak, ezzel is megvilágítva az előtte egyre inkább szakadó csapadékot.
Lassan indulok haza, nem akarok sietni. Az utak csúszósak, és apa a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak magara visszafele.
A zöld karácsonyfa alakú illatosító egyenletesen ringatózik, ahogyan haladok az úton. A szélvédőt folyamatosan takarítanom kell, hogy kilássak. Amint egyre távolabb kerülök a kisvárostól, egyre több fenyőfa és erdei leágazás következik. A táj kissé kihalt lesz, az áruházakat, a tömeget és a túlzó kivilágítást átváltják a hatalmas házak a hozzájuk tartozó birtokkal.
Nem sokkal később én is megérkezem a sajátunkhoz. Lefordulok balra, és egy rövid utat követően a hatalmas kovácsoltvas kapu előtt találom magam. A kesztyűtartóból előhalászom a kapcsolót, majd miután az kinyílt, behajtok.
Utat övező fák, szabályosra vágott bukszusnövények, magasra törő, évszázados fenyőfák, antik szobrok szétszórtan. Az előkert egy cseppet sem hivalkodó, á, dehogy. A szüleim véletlenül sem szeretnek felvágni azzal, hogy mennyire jó csapatot alkotnak. Az apa által felépített Lain étteremlánc több, mint sikeres, az egész országban szétszórtan elhelyezkedtek már, és jövőre külföldön is terjeszkedni próbálnak majd. Anya mindenben támogatja ezt, annak ellenére, hogy ennél kötöttebb munkát választott magának. Egy bankban dolgozik, órákon keresztül csak egy számítógép mögött roskad.
Megkerülöm a hatalmas, fehér épületet, beállok a garázsba, ami közvetlenül mögötte helyezkedik el. Leállítom a porcelánkék Porchét, kiszállok, majd magamhoz veszem a vásárolt papírzacskókat.
Kopogó léptekkel indulok meg a felfele vezető lépcső felé, ami mögött már a meleg otthon vár, a csípős hideg helyett. Kettesével szedem a fokokat, már alig várom, hogy felmehessek a szobámba, és megírhassam az üdvözlőkártyát az ajándékokhoz.
Amint a mahagóni ajtó záródik mögöttem, máris megcsap a levegőben terjengő mézeskalács és narancs illata. A konyhából Mariah Carey "All I Want For Christmas" című száma szűrődik ki, illetve anya hamis hangjai.
Letekerem a nyakamból a kötött sálat, megszabadulok a kabáttól, majd végül a bakancsomtól is. Érzem, ahogyan megkönnyebbülök, a bézs kasmírpulóverem és a testhez simuló farmerem jobban enged mozogni.
Kezembe veszem a víztől csöpögő lábbelimet, átsétálok a tágas előtéren. A kétszárnyú bejárati ajtó mellett kialakított gardrób felé tartok, azonban időközben megtorpanok. A kiszélesedő lépcsőn immáron bordó szőnyeg fut az eddigi bársonykék helyett. A mennyezeten függő csillár világítása sokkal erősebb, az égőket is kicserélték. A falon lévő képek ragyogó tisztán csillognak, a lábam alatt lévő kőpadlót a tőlem okozott sárfoltokpn kívül még egy porszem sem mocskolja be.
Minden túl tökéletes.
Szemöldökömet összeráncolok pakolok be, próbálom elnyomni a bennem feltörő rossz sejtéseket.
Felveszem a papucsomat, gyorsan feltörlöm a víztócsákat magam után, majd úgy döntök, megkeresem anyát. A városból hozott szerzeményeimet a lépcső alján hagyom. A ház bal oldalában kialakított konyha anya legkedvesebb helye. Szinte az összes szabadidejét itt tölti, imád sütni-főzni.
- Szervusz Tainley - halkítja le a zenét.
A pulton gyúr valamilyen masszát, a keze csupa liszt. Fehér kötényt kötött magára, rozsdabarna haját kontyba fogta a feje tetején. Természetesen még ilyen hétköznapi helyzetben sem szabadul meg az elengedhetetlen gyöngysortól a nyakából, és a tartásától, ami olyan, mintha csak karót nyelt volna.
- Szia Anya - nyomok egy puha puszit a porcukros arcára.
Bár elég nagy káosz uralkodik a pulton - mindenhol mézeskalács formák, nyers tésztás tálak és karamell darabkák - szorítok magamnak egy kis helyet, és felpattanok.
- Remélem előbb leveszed azt, mielőtt még valami baja esik - vet egy szúrós pillantást a felsőmre. - Tainley, hiszen ezerszer megbeszéltük...
A hangneme nyugodt marad, azt hiszem az ilyesfajta beszélgetések már megszokottak nálunk. Ők drágán vesznek dolgokat, amire nekem szükségem se lenne, azután mérgesek, ha nem vigyázok rájuk. Pedig én próbálkozom.
- Persze, persze - forgatom meg a szemem úgy, hogy ne lássa. Felemelem az aljánál fogva a puha anyagot, a fejemen áthúzva megszabadulok tőle, majd keresek egy tiszta pontot a helyiségben, és oda rakom. - Probléma megoldva.
Anya nem kommentálja a dolgot, tovább gyúr, időnként kézfejével ügyetlenül megvakarja a homlokát. Ettől maszatos lesz, de nem szólok neki. Szeretem látni, amikor ilyen normális.
- Mire ez a nagy felhajtás? - kérdezem meg tőle, anélkül, hogy ránéznék. Ellopok egy mandarint a gyümölcsös kosárból, hámozni kezdem.
Egy ideig semmi reakció nem mutat, mintha meg se hallana. Ilyenkor általában gondolkozik, hogy mit lenne érdemes mondania, vagy százszor átgondolja előtte. Ujjai elfehérednek, amint egyre erőteljesebben gyúr. Vékony, halvány rózsaszín ajkait összepréseli, töpreng.
- Zora hazatér az ünnepekre - emeli rám végül borostyánzöld tekintetét, kutatóan fúródik az enyémbe.
Szóval erről van szó.
Most én vagyok az, aki szavak nélkül marad. A mandarin íze megsavanyodik a számban, a feketére lakkozott körmeimet kezdem bámulni.
Már hét hónapja annak. Több, mint fél év telt el a nővérem nélkül.
Londonba költözött, egyedül a szüleimmel tartotta a kapcsolatot, velük is ritkán. Gyakornoknak ment el a nyárra, mostanra azonban valódi újságíró lett belőle, és rendesen megél Anyaék pénze nélkül.
Legalább is ez a hivatalos verzió. Az igazi okát ők nem tudják.
Nem beszéltem vele, nem kerestem, és egy idő után már ő sem engem. Mindketten tisztában voltunk vele, hogy a köztünk lévő ellentétek annyira kiütköztek, hogy reménytelen az együttélés.
Ő kapott előbb lehetőséget, én pedig itt ragadtam. Ha nem lett volna így, előbb vagy utóbb én mentem volna el.
Anya végre félreteszi a sütést, megtörli a kezét a törlőrongyban, közelebb jön. Kezét a térdemre helyezi, kérlelően néz rám.
- Ez egy remek alkalom lenne arra, hogy kibék...
- Nem - rázom hevesen a fejem. Kimászok érintése elől, ki a konyhából. Nem akarok több kérdést ezzel kapcsolatban. Nem akarok hazudni, viszont az igazság elárulása túl fájdalmas lenne. Megfogadtam, hogy elfelejtem, és így is lesz. Kibékülésről szó sem lesz.
- Candy - szól rám még, a második nevem becézését használja fel arra, hogy meggyengítsen.
- Anya, nem - fordulok még vissza az ajtóban, ezúttal lehiggadva. Tenyerem a fényesre mázolt fehér ajtófélfára csúszik, fejemet neki döntöm. Fáradt vagyok már ehhez.
- Ha elmondanád, mi történt - próbálkozik be a szokásos módon, habár már be sem fejezi. Az arcomra van írva a válasz.
- Apa? - terelem el inkább a témát. - Mikor ér haza?
Leereszti a vállát, megadja magát. Nem igazán tud mit tenni. Nem beszélünk arról, mi okozta a hatalmas veszekedést közöttünk között a nyár elején. Azt senki sem tudja, csak mi ketten, és ez pont így jó.
- Reméljük hamar el tud szabadulni - pillant rá az antik órára a falon, ami éppen háromnegyed hetet mutat. - Reméljük.
- Felmentem - erőltetek meg egy mosolyt, majd magára hagyom.
- Tainley!
Már azt hiszem, hogy tovább szeretné firtatni a témát, így egy kicsit kelletlenül fordulok vissza, azonban a pulóveremen kívül semmit más szeretne. Elveszem a nyújtott kezéből, halk hálát mormolok, majd hagyom, hadd süssön tovább immáron már Bon Jovi társaságában.
A lépcsőnél felveszem a zacskót, elindulok felfele. Az eléggé széles lépcsősor egy szinten megáll, onnan két oldalra vezet tovább. Zora és az én szobám mindig is jobb oldalon volt, míg a szüleim hálószobája balon kaptak helyett. Ez nem jött rosszul soha, ha mi hangoskodni akartunk, messze voltak ahhoz, hogy hallhassák.
Felérek a felére, de mielőtt még tovább fordulhatnék, megállok egy pillanatra. Plafontól a földig érő ablak kapott itt helyet, nehéz és kissé porosodó vörös függönyökkel. Tökéletes kilátás nyílik a hátsó kertre. Hatalmas, fehérbe borult fenyőfák, befagyott tó, alig használt vendégház, istálló, kinti medence, pavilon. Anya kisebb arborétuma és a boros pince. Nem tévedek nagyot, ha azt mondom, a szüleim szeretnek túlzásba esni. A ház túl nagy, és túl kevesen élünk benne. Üres.
Egyedül a szobám az, ami tökéletesen eltér mindentől. A tágas teret egy galériával bontottam meg. Nem olyan nagy, és még így is bőven akad hely a franciaágynak, a feketére mázolt szekrényeknek és az egész oldalon húzódó könyvsornak. A falak halvány bézsszínűek, a padlószőnyeg szintén. A függönyök sötét kékek, az ágyhuzat arany.
Tudom, hogy nem sokáig szeretnék már itt maradni. Lediplomáztam, és bölcsész végzettséggel sok mindent lehetne kezdeni, ennek ellenére én még is tanácstalan vagyok. Hagytam magamnak egy évet, addig pincérnő vagyok az éttermükben, de vészesen közeleg az idő, amikor már döntenem kell, hova tovább.
Felmegyek a lépcsőn a galériába. Kényelmesen fel tudok benne állni, hála a belmagasságnak. Itt tartom a legszemélyesebb dolgaimat, egyszóval a gitáromat, a verseimet, a fotóalbumokat és az általam írt dalrészleteket. Mindig is érdekelt a zene, azonban kevesebb tehetséggel vagyok megáldva, mint kellene. Átlagos hangom van, egy számot sem sikerült befejeznem, a verseim rövidek és túl elvontak. Vagyis a szüleim szerint.
Feloltom az égősort, így a félhomályban egyedül ez ad némi fényt. A földön papírhalmok szétszóródva, a gitár a falnak döntve, a matrac hanyagul foglalja el a galéria többségét. Egy pléd van ráterítve, bár a szélei lelógnak róla. Gyűrött pokróc hever a végén.
- Végre - motyogom, hanyatt vágom magamat.
Munka után egész délután a városban rohangáltam, ez pedig rendesen lefárasztott. Szemeimet lehunyva próbálok kiűzni mindent a fejemből, hiába.
Érzem, ahogyan a hasam apróra zsugorodik, és a halántékom szúrni kezd.
Zora haza fog jönni.
Zora haza fog jönni, és hét hónap után újra szembe kell néznem vele.

Két óra telik el, ennyi időm van arra, hogy felkészüljek az érkezésére. Anyáék eléggé komolyan veszik a dolgot, így kénytelen vagyok levenni a kasmírpulóvert és a farmert, helyette egy egybe részes, combközépig érő, laza  ruhát veszek fel. Anya azt mindig azt mondja, a sötétkék illik hozzám a legjobban, mert a megy a világos bőrömhöz. Magamra kapok néhány kiegészítőt, majd a frissen mosott hajamat laza hullámokba a fedetlen vállamra engedem.
Mikor már alig érezhető parfümfelhő leng be, és az arcomat is vékony púderréteg fedi, késznek nyilvánítom magamat.
Vetek egy kósza pillantást a tükörbe. Szinte már nevetséges mennyire próbálom uralni az érzelmeimet, hogy semmi se hasson ki az arcomra. Azonban ezúttal nem sikerül túl jól, a grimaszt nem lehet letörölni rólam.
Mélyet sóhajtok, kikapcsolom a szobámban a világítást, ideje lemennem a szalonba. A lépcsőn lefele haladva már hallom a szokásos, halk zenét, ami mindig szól, akárhányszor csak vendéget fogadunk. Az itt dolgozó szobalányok munkájuk utolsó perceiben törölgetik a lépcsőkorlátot, megterítenek az ebédlőbe, elrendezik a kanapén a díszpárnákat, előhozzák a konyhából az Anya által készített mézeskalácsokat, karamellás süteményeket, csokis kekszeket.
- Ez már túlzás - meresztem ki a szemem, amikor szembesülök vele, hogy ilyen nagyszabású vacsorával várjuk. - Hét hónap telt el, nem évek.
-  Tudod, hogy szereti az ilyesmiket - válaszol apa mosolyogva, aki már most bort kortyolgat.
A szalonban méretes kandalló kapott helyett a falnál, felette közvetlenül egy festett családi porté. Szerepel rajta mind a négy nagyszülőm is rajtunk kívül. Egyenes tartás, műmosoly, szorosan fogott konty. Vagyis csak a szokásos.
A szőnyeg itt is vörös, ahogyan a függönyök, és a szófa is. A könyvespolcokon vastag lexikonok, a kőasztalon vörösboros poharak, apró finomságok, ha valaki megéhezne. Kétszárnyú ajtó szokta elválasztani az ebédlőtől, azonban most szélesre van tárva. Hófehér abrosz, fekete tányérok, ezüst étkészlet, textil szalvéták.
- Mindent szeret, ami róla szól - forgatom meg a szememet, mire halkan felnevet. Nem veszi komolyan a kettőnk mosolyszünetét, hiszen fogalma sincs, mi történt valójában.
Mielőtt még azonban bármit is mondhatna, megjelenik Anya is. Fekete szaténruha, szögegyenesre vasalt haj, szolid smink, aranynyaklánc. Mintha csak egy magazin téli kollekciónak modellje lenne.
- Hazaküldtem mindenkit, hamarosan csak magunkban maradtunk - simítja össze a két tenyerét. - Zora az előbb hívott, már a városban vannak.
- Akkor tíz perc - állapítja meg apa, végig simít borostáján.
- Steven, igazán megborotválkozhattál volna! - húzza el a száját Anya, közelebb megy hozzá, megigazítja a nyakkendőjét.
- Te is - hangzik a felelet egy szórakozott mosollyal.
Anya komolysága megtörik, és hangosan felnevet, majd kissé rácsapva a másik kezére szájon csókolja.
A szüleim mindig is jól kijöttek egymással, pontosan azért, mert teljesen ellentétesek. Apa humoros, laza és a lehető legtürelmesebb ember a világon. Nem aggodalmaskodik, élvezi az életét. Anyába ezzel szemben bele lett nevelve a tartás, a komolyság és a céltudatosság, mégis megtalálták a tökéletes összhangot. Én a tipikus Lain jellemvonásait örököltem, míg Zora Anyára üt. Nem véletlenül ő a kedvence.
Ameddig ők egymással csipkelődnek, inkább kimegyek az előtérbe, az ablakon keresztül figyelem a bejárót, hátha meglátom a közeledő autót.
Ujjaim feszülten dobolnak a párkányon, tekintetem ide-oda kapkodom. A hó szakad, a fákat tépkedi a szél. Nem tudom meddig várok, szerintem bőven több, mint negyed óráig, de azután a sötétséget egyszer csak átszeli egy fényszóró. Egy vörös BMW közeledik, és leparkol a ház előtt.
- Megjött - szólok át a szalonba, ahol a szüleim erre rám figyelnek.
Kijönnek, apa megáll mögöttem. Kezét a vállamra helyezi, anya eközben a mahagóni ajtóhoz siet, szélesre tárja.
Beáramlik a kinti levegő, kiráz a hideg. Arrébb állok, így Anyát csak oldalnézetből látom. Homlokba ráncokba szalad, értelmetlenül figyel valamit. Nem nagyon értem, miért viselkedik ilyen furcsán, hiszen imádja Zorát, máskor már a fülig érne a szája, hogy találkoznak.
A választ hamarosan megkapom.
Zora egy elegáns szövetkabátban, bőrcsizmában, drappnadrágban jelenik meg, kicsattanóan vidáman. Kicsit megmarta a kinti levegő, piros pír húzódik az arcán.
- Kicsim - siet elé rögtön apa, kikerülve a még mindig szótlan anyát, két cuppanós puszit nyom lánya arcára, jó szorosan megölelgeti.
-  Jaj, szia - nevet bele a nyakába. - De jó újra itt lenni!
Tőlük távolabbról figyelek, szemem végre megakad azon, akin anyának is.
Egy Zorától pár évvel idősebb, magasabb valaki áll, hajában még most olvadnak el a hópelyhek. Barna szeme futólag végig jár a hatalmas házon, aztán mire véget ér a családi üdvözlés, újra a nővéremen állapodik meg.
Mivel anya távolságtartóan figyel, és nem tudja hova tenni a helyzetet, Zora inkább úgy dönt, ideje bemutatni. Mellé áll, átkarolja a kezével a derekát, mire a másik közel vonja magához.
- Sajnálom, hogy nem szóltam előre, de Liam nem volt biztos benne, el tud-e szabadulni a munkájából... - kezdi a magyarázkodást, bár nem tűnik valódinak. Élvezi, ha megdöbbenést és meglepetést okoz egy váratlan húzásával. - Hadd mutassam be nektek a vőlegényemet!