6. - Te sokkal másabb vagy, mint ő

Drága Olvasóim!

Íme itt van a következő fejezet, bár sokáig kétséges volt, hogy egyáltalán megírom-e. Bevallom, kicsit elbizonytalanodtam az egésszel kapcsolatban, nekem mostanában jött el az a bizonyos "írói válságom". Úgyhogy ne haragudjatok rám, ha rendszertelenül hozom a részeket. :) 

Nagyon-nagyon-nagyon köszönöm a megjegyzéseiteket, utólag mindegyikre válaszolok - már el is kezdtem - bocsánat ennek a késedelméért is. Összeszedem magam, nem okozok csalódást Nektek, mert nem érdemlitek meg! Mindent köszönök, hálásan! Imádlak Titeket!

Rengeteg puszi, Azy

Úgy tesz, mintha ez tök normális lenne. Ennyire egyszerű? Hogy most már az enyém? Ezt ő se gondolhatja komolyan.

- Ezt igazán nem fogathatom el - nézek rá lesokkoltan. - Liam, mié... - kezdenék bele, azonban a szavamba vág.

- Nehezedre esne csak örülni neki? - forgatja meg egy kicsit a szemét. - Legalább hamar végzünk - pillant rám várakozóan, tekintetében egy árnyalatnyi pimaszság csillog. 

Elmosolyodom, utána újra a ruhának szentelem a figyelmemet. Forgatom a kezembe, el sem hiszem, hogy most már az enyém. Az enyém! Annyira csodálatos.

- Köszönöm - suttogom hálásan, majd örömteljesen szorítom magamhoz a ruhát. - Ez valami meseszép.

- Akkor most már mehetünk, igaz? - nevet.

- Menjünk - vigyorodok el, viszont amikor Liam már megfordul, tudatosul bennem, hogy sokáig kellett volna húznom az időt. Így most hamarabb kell túlesnem azon, amin igazán nem akarok.
Azonnal megmerevedik az arcom.
Ha Liam nem tudná meg, boldog maradna, ahogyan Zora is. Ha viszont elmondok neki mindent, a hazugságot, amit tettek Mark-kal, akkor... Senki nem lenne az, mindent újra felbolygatnék. Mark eleinte bármennyire is örülne annak, hogy Zora szabad, egészen hamar rádöbbenne, hogy ez nem jelenti azt, hogy újra együtt lesznek.
Engem pedig a bűntudat emésztene fel. 

Bármennyire is úgy érzem, hogy igazságtalanság volt, amit velem tettek, nem érzem jónak, ha bosszúból ártok Liam-nek. Mert ha csak a nővéremről és rólam lenne szó, teljesen máshogyan gondolkoznék. De nem akarok olyan embert bántani, aki semmiről se tehet...

Arra eszmélek fel, hogy már régen elköszöntünk Samanthától, kijöttünk a boltból és már a ruhát is beraktuk a hátsó ülésre. Éppen megyünk visszafele, a kávéházba.
Hirtelen ötlettől vezérelve megállok, a gyomrom enyhe korgása valami ennivalóra vágyik a forró csoki helyett.
- Nem inkább megyünk oda? - szólok Liam után, mielőtt még betolhatná a bejáratát a vonzó üzletnek. A bent lévő emberek hangulatos félhomályban isznak, az égők lassú váltakozása keresztezi az arcukat, amint a csésze kávét a szájukhoz emelik. Az előttük lévő tányéron valami finom cukrászsüti, tökéletesen behintve porcukorral.
- Pizza? - vonja fel a szemöldökét, amint tekintete az út túloldalán lévő bolt felé fordul.
A gyorsétterem teljesen más világot tükröz. Világosabb, kisebb és éppen ezért az a pár ember is, aki bent van, komoly tömegnek tűnik. A pult mögött lévő temperamentumos, vérbeli olasz széles mosollyal szolgálja ki az utolsó vendégeket, miközben a többi ott dolgozó már a kötényét akasztja fel, és hazafele készülődik. Az is csoda, hogy még nyitva vannak ilyenkor.
- Hát nem is tudom... - húzza el a száját.
Semmi kedve sincs enni vagy túl tömött a hely neki. Nem tudom eldönteni, melyik. Mindenesetre még egy ideig nem mond semmit, gondolkozik.
- Ha nem vagy éhes... - kezdenék bele, de a kezével nemlegesen int.
- Nem erről van szó - tisztázza le gyorsan. - Csak nem szabad ilyeneket ennem, főleg úgy, hogy pár hete már edzeni sem voltam.
Teljes mértékben komoly, éppen ezért lepődik meg, amikor mindenféle akaratlagosság nélkül elröhögöm magam. Azt gondoltam, sokkal nyomósabb érvet fog felsorakoztatni ellene. Erre csak annyi az egész, hogy diétán van?
- Ne szórakozz már! - bámulok rá, majd anélkül, hogy érdekelne a tiltakozása, elindulok. - Gyere!
- Tainley, nem szórakozok, ha Zora megtudja, megöl - háborodik fel, mire hatalmasat sóhajtva visszafordulok.
- Az ő ötlete volt? - vonom fel kérdőn a szemöldököm. - Vagy magad miatt csinálod?
- Mindkettő -fontolja meg. Eléggé diplomatikus válasz. - Nem eszik semmi ilyesmit, nem nehéz inspirációt meríteni belőle - vonja meg a vállát.
Egy végtelenségig tűnő percig nem szólalok meg, a mélybarna tekintetbe merülve próbálom eldönteni, hogy mennyi igaz abból, amit állít. Nekem eléggé úgy tűnik, hogy tökéletesen boldog volt még akkor is, amikor nem volt kigyúrva.
- Egyetlen alkalomtól nem fogsz elhízni - rázom meg a fejem. - És különben is... Mi változik attól, hogyha felszedsz pár kilót? - teszem fel kissé meggondolatlanul az őszinte kérdést.
Keserű mosolyra húzza a száját, és ez pont elég ahhoz, hogy megértsem. Vele szemben nagy elvárások vannak, amiknek emberi mivoltából persze meg is akar felelni. Tudnia kéne, hogy nem éri meg. Nem éri meg ilyen korlátokat szabnia, miközben saját magát akadályozza meg abban, hogy boldogabb és felszabadultabb legyen.
- Rendben - bólintok rá végül. - Akkor én veszek magamnak kettő nagyot, és ha esetleg meggondolnád magad... Vagy ha véletlenül nem lennék képes megenni őket... - tárom szét a kezeimet, mint aki már előre tudja, hogy egy ilyen sajnálatos helyzetbe fog keveredni.
És ekkor megtörik a jég. Liam egy pillanat erejéig még bámul rám, aztán a hajába túrva elvigyorodik. Ezt egy igennek veszem. Megindul felém, és amikor beér, együtt megyünk tovább a havas utcán. A lámpák sárga és halovány fénye biztonságba ringat minket, nem fogják felismerni. Pláne mert már kezdenek zárni a boltok, és nincsenek annyira sokan a városban.
- Hihetetlen vagy - csóválja a fejét még mindig az előzőeken morfondírozva, én pedig úgy érzem, ezt nem negatívan kell érteni. - A te hibád lesz, ha elhízom, és a rajongóim nem fognak szeretni - viccelődik.
- Te még úgy is jól néznél ki...
Ekkor következik az a kínos pillanat, amikor rájövök, hogy mi csúszott ki a számon. A szememet lesütve imádkozom, hogy azonnal nyeljen el a föld. De nem, természetesen sokkal rosszabb történik. Méghozzá pontosan az, hogy semmi nem történik. Liam lelassít, és érzem magamon a tekintetét, én azonban egyenesen a bakancsom orrát bámulom, nem merem felemelni a fejemet.
Miért nem tudtam befogni a számat?
Az tény, hogy Liam - finoman is fogalmazva - helyes. Az tény, hogy mellé társul egy humoros, határozott, tehetséges és kedves személyiség. Az tény, hogy ezt mindenki látja. De az is tény, hogy rohadtul nem kellett volna most a tudtára hozni, hogy én is így gondolom.
Még félreérti.
Aztán nem bírom ki tovább, ránézek. A legnagyobb meglepetésemre viszont eszében sincs komolyan venni. Próbálja visszatartani a vigyorát, de nem nagyon megy, szélesen terül el az arcán.
 - Szóval szerinted jól nézek ki, hm?
Szemtelenül viszonozza a pillantásom, és külön élvezi, hogy egy perc alatt elpirulok.
- Tudod, hogy értettem - válaszolok felháborodottan.
- Persze - szórakozik még mindig.
Hála az égnek nem tudja tovább folytatni, mert megérkezünk a pizzázó elé, és inkább a szomorú tényre terelődik a téma, miszerint éppen zárnak. Ha még kiszolgálni ki is szolgálnak minket, holt biztos, hogy nem tudunk beülni.
- Azért reménykedjünk - szorítom keresztbe az ujjaim. - Aztán majd kitaláljuk, hol együk meg.
- Ahogyan azt is remekül kitaláltad, hogyan rejtőzködjek? - vonja fel kérdőn a szemöldökét, még mindig pofátlanul jó kedvvel.
Megforgatom a szememet.
- Inkább gyere!

Hatalmas nagy szerencsénk van, amiért az olasz férfi jó fej, és még egyáltalán beenged. A baj ott kezdődik, hogy egy körülbelül harmincvalahány centis pizzán kívül semmit se hajlandó eladni nekünk. Igen. Így történik, hogy egy hatalmas pizza boldog - én - és kevésbé boldog - Liam - tulajdonosaiként lépünk ki az üzletből. Az utóbbi kicsit keserűen konstatálja a dolgot, hiszen így már szinte száz százalék, hogy ő is kénytelen lesz enni belőle, ha akar, ha nem. Kizárt, hogy egy egészet egyedül pusztítsak el.
- Ráadásul ananászos - fintorog megadóan, miközben beleles a dobozba. A meleg azonnal elkezd kiáradni belőle, ezért rácsukom a kezére. - A kedvencem.
Míg ő azzal van elfoglalva, hogy ügyesen kicsempésszen néhány feltétet, én tanácstalanul nézek körbe, hogy mégis hova menjünk. A legtöbb hely ilyenkor már bezárt, az utcán hideg van.  A sok percnyi tétova gondolkozás után, egyetlen logikus ötletem támad, azonban én hiába örülök meg neki nagyon, már előre sejtem, hogy Liam nem lesz oda érte.
- Kénytelenek leszünk a kocsidban megenni - jelentem ki egyszerűen, kissé sajnálkozva húzom el a számat, amolyan "hát ez van"stílusban.
- Ki van zárva - nyeli le a falatot, heves ellenkezésbe kezd. - Ott senki nem evett még.
- Itt az ideje, majd én fogok - vágom rá. - Ugyan, nem lesz semmi baja - legyintek, mire majdnem elejtem a fél kezemmel tartott pizzát. Liam gyorsan kimenti a kezemből, de még mindig a fejét rázza. - Ne csináld már!
Erre már nem reagál, jól láthatóan magában mérlegel. Muszáj felfognia, hogy tényleg nincs más lehetőség. Aztán felsóhajt, visszaadja nekem a dobozt. Előcsúsztatja a telefonját a zsebéből, megnézi rajta az időt. Már eléggé késő van, és még mindig nem mondtam el neki, amiért pontosan velem jött. Fogy az idő, tik-tak. Ha ellenkezni kezd, soha nem jutunk előrébb.
- Legyen - egyezik bele, arca nyúzott, ő sem hiszi el, hogy végül belement.
- Nem eszek le semmit - ígérem meg vidáman, mielőtt meggondolná magát, tényleg örülök, amiért megengedte. Már lefagy a kezem, mivel nem hoztam kesztyűt, és az orrom is egészen biztos piros.
Keresztülvágunk az úttesten, mivel kevés autó van már. A parkolóba szintén a rövidebb vonalon megyünk, így sokkal hamarabb megérünk az Audihoz. Gyorsan szállok be, óvatosan egyensúlyozok a kajával, ameddig becsukom magam mögött az ajtót. Liam megkerüli a kocsit, és az első dolga, amikor beül, hogy elindítja a fűtést.
A Hawaii pizza még mindig eléggé meleg, így amikor óvatosan szétszedem a véletlen összeragadt szeleteket, gőzölögve szakad szét a tészta.
- Tessék - nyújtom felé, anélkül, hogy rá néznék.
Én pedig első harapásra annyit tömök magamba amennyit csak tudok, nem érdekel, hogy a pizzaszósz összemaszatolja az orromat, már iszonyú éhes voltam.
Liam éppen kezdene bele a sajátjába, amikor meglát. Széles mosoly terül szét az arcán, nem tudja visszatartani a nevetését.
- Most landolt egy sonka a lábadon - állapítja meg röhögve.
- Hoppá! - Felveszem, jó ízűen dobom be a számba. - Öt másodperces szabály.
Liam hitetlenkedve pislog rám, aztán egy kis habozás után így szól:
- Te sokkal másabb vagy, mint ő.
Felnézek rá, találkozik a tekintünk. Nem fűzök hozzá semmit a dologhoz, inkább nem kérdezek rá, hogy pontosan miben. Úgyis sejtem.
Én nem foglalkozom annyit a külsőmmel. Annyit eszek, amennyit akarok, eszembe se volt sose diétázni. Nem tervezem meg az életem minden egyes percét, nem akarok megfelelni mások elvárásainak. Ezzel szemben Zora mindig a legjobbat nyújtja. Mindig is ő volt közülünk a megfontoltabb, a komolyabb, aki mégis... mégis mindenkit rabul ejt. Van benne valami, aminek még én is a hatása alatt voltam hosszú évekig. Valami kiismerhetetlen, mély és elszánt. Az ember mindent megtesz, hogy akár egy percig is a bűvkörébe léphessen, mert akkor különlegesnek érzi magát, hogy sikerült megfelelni neki. És a legszebb az egészben, hogy neki gőze sincs erről. Ösztönösen ilyen.
Kicsit lehajtom a fejem, a pizza végét mustrálom. Ha van tökéletes pillanat, hogy elkezdjek beszélni, hát az kétség kívül most lenne.
- Szerelmesek egymásba Mark-kal? - kérdez rá egyenesen. Láthatóan ez az, amitől a legjobban tart.
Erre rögtön felfigyelek, automatikusan kezdem el rázni a fejemet.
- Nem - suttogom halkan. - Már nem. Vagyis nem tudom.
- És miért mentek szét? - ráncolja a homlokát. Nem volt nehéz rájönnie, hogy volt közöttük valami. Az igazi problémát az jelentette, hogy Mark miért viselkedik még mindig így. Hogy kell-e aggódnia miatta.
- Zora Londonba költözött...
A legegyértelműbb ürügy, amit csak ki tudok találni. Reménykedjünk, hogy Liam is beveszi. Az ajkamba harapva pillantok rá, azonban nem kellene. Minden rá van írva. Nem hisz nekem.
- És? Ez nem magyarázza meg azt a részét a dolgoknak, miért viselkedett úgy veled Mark.
Szóval mégis figyelt. 
Érzem, ahogyan az agyam kis híján szétrobban az egyszerre feltörő emlékektől, amik megrohamoznak, amint csak felötlik bennem, hogy beavatom a részletekbe. Kerülöm a szemkontaktust, egyenesen a szélvédőre meredek. Úgy kezdek el beszélni, hogy szinte észre se veszem. A hangom halk, és igyekszem mindenféle fájdalomtól mentessé tenni.
- Nem csak testvérek voltunk, hanem legjobb barátnők. Mindenünk közös volt, mindig ugyanazzal játszottunk, mindig ugyanolyan ruhákat hordtunk. Együtt aludtunk, együtt játszottunk, együtt töltöttük szinte az összes percünket. Imádtuk egymást, egészen addig, ameddig nem kerültünk a lehető legrosszabb helyzetbe: olyas valakin kellett osztoznunk, akit mindketten szerettünk. - Kis szünetet tartok. - Mark anyja és a miénk jó barátnők voltak, sokszor összejártak, így Mark folyamatosan a mi házunkban lógott. Az elején furcsán méregettük, és nem bírtuk, de egy idő után közösen kezdünk el dolgokat kitalálni, amivel idegesíthettük a szüleinket. Szoros kapocs alakult ki, és Zora és én is beleszerettünk. Ez volt az első olyan dolog, amit nem beszéltük meg a másikkal. És amikor bevallottam Marknak az érzéseimet...
Mély levegőt veszek. Összeszedem a maradék erőm, tudom, hogy most jön csak a nagyja, és muszáj túlesnem rajta. Liam türelmes, nem szakít közbe, várja, hogy folytassam.
- Megkért, hogy maradjunk csak barátok, mert ő nem úgy néz rám. Én pedig elfogadtam, nem mintha képes lettem volna mást tenni. Fontosabb volt, hogy bármilyen formában mellettem maradjon, minthogy végleg elveszítsem. Abba belehaltam volna. Minden ment a megszokott kerékvágásban. Zora más fiúk körében is nagy népszerűségnek örvendett, ezért amikor kiderült, hogy együtt van valakivel, én... - A hangom megremeg, lenyelem a könnyeim. - Nem sejtettem, kivel. De aztán kiderült. Mark őt szerette, és Zora hasonlóan érzett iránta. Egyik nap, amikor Zorát kerestem, megláttam őket. - Megállok, a kép, amint együtt enyelegnek, akkor és ott beleégett az emlékeimbe,. Még ennyi idő után is olyan érzés, mintha gyomorszájon vágnának. - Sokáig veszekedtünk utána. Nem bírtam végig nézni, hogy együtt vannak, ők pedig nem bírtak lemondani a kapcsolatukról. Aztán Zora inkább elköltözött, mert így könnyebb volt - hadarom el a végét inkább, megrántom a vállam. - Ennyi.
Szándékosan kihagyom azt a részt, hogy azóta, hogy Markot megismertük, féltékeny voltam a nővéremre. Elhallgatom, hogy valahol legbelül sejtettem, hogy szerelmesek, mégis abba a hitbe ringattam magamat, hogy ezt soha sem tennék meg velem. Naiv voltam, amiért azt gondoltam, hogy csak azért, hogy kíméljék az érzéseimet, elszakadnak egymástól.
Az ő szerelmüknél erősebb azonban nem létezett. Képes volt egy öröknek hitt kapcsolatot szétszakítani. 

5. - Ultimátum

Drága Olvasóim!

• A múlt hét, amint észrevehettétek, kimaradt, hiszen jött a fél év, és tanulnom kellett. Azonban úgy tűnik, meg lett az eredménye, mert 4,6-os átlaggal zártam a félévet, amire én egészen büszke vagyok. Remélem nektek is jól sikerült, és most már pihenhettek. :) 
• Meglett a +100 olvasó! Te jó ég, de hát csak az ötödik résznél tartunk! Annyira, de annyira fantasztikusak vagytok, de komolyan, el sem tudom mondani, mennyire meghatódtam, amikor láttam! Köszönöm, köszönöm, nálatok jobb Olvasók nincsenek! Pláne, hogy megnéztem az összes blogom statisztikáit, és..... erre nincsenek szavak. Imádlak Titeket! 
• Van egy drága-drága barátnőm, Diana Brunwin, akinek nagyon nagy szüksége lenne a segítségetekre, hogy ő is eljuthasson végre egy One direction koncertre. Úgyhogy, ha nem nagy kérés, akkor légyszíves nyomjatok rá egy lájkot, irtózatosan sokat jelentene. Köszönjük!
  LINK
• Most pedig itt van a legújabb rész, nem is lett olyan rövid, és nekem ez az új kedvencem! Jó olvasást! 

Rengeteg puszi, Azy

Napok telnek el. Hosszú, unalmas és semmitevő napok, amikor fa díszítésen, evésen és várakozáson kívül semmi sem történik. A szüleim a hamarosan érkező karácsonyt sürgetnék már, én pedig Liamet. Azt gondoltam, hogy miután engem kérdőre vont, mégis Zorának mi köze van Markhoz, egész biztosan a jövendőbelijét is kifaggatja. Érdekelte a dolog, nagyon is, éppen ezért nem értem, hogy miért nem tesz semmit. És biztosan tudom, hogy nem tesz semmit. Ha tévednék, a nővérem már talált volna alkalmat arra, hogy négyszemközt beszéljünk. Na, nem mintha bánnám, én sem szólok egy szót sem. Mindenki békén hagy, és pont ez az, amire nekem szükségem van, rendezzék le a maguk között. 

Halkan sóhajtok fel, tekintetemet legalább századjára a naptárra emelem, szinte könyörgöm neki, hogy a napok gyorsabban teljenek. Holnap van karácsony, én pedig nagyon bízom benne, hogy utána Zoráék olyan gyorsan tűnnek el, amilyen hirtelen felbukkantak. Velük menne a feszültség is.
Éppen a városba készülök, venni akarok egy új ruhát holnapra. Már csak a hajamat kell kiengedni és átfésülni, és kész is vagyok. Rendes esetben átvasalnám az idegesítő, kissé kiálló hullámokat, de mivel lassan este nyolc óra lesz, és már régen besötétedett, nem érdekel. Úgyse látja senki. 

Apa és anya a nappaliban néznek valami fekete-fehér krimit, Zora pedig a barátnőivel már ma ajándékoznak egymásnak, tekintettel arra, hogy utána nem tudják, mennyire lesz erre idejük. Fél éve nem találkoztak, így nyilván későn jön majd haza. Liam-met viszont fél órája láttam a lépcsőn, éppen a szüleivel telefonált, ha jól hallottam, azt beszélték meg, hogy 25-én mikor fognak megérkezni Wolverhamptonba. Ezek szerint két nap múlva elmennek.
Mintha csak olvasna a gondolataimban, három halk kopogást hallok az ajtón. Mivel nem szeretném, ha az én szobám lenne a beszélgetés helyszíne, inkább kijövök a fürdőből, és lustán lépkedek a bejárathoz.
- Igen? - vonom össze furcsállóan a szemöldökömet, amikor meglátom a másik oldalon lévő Liamet. - Miért jöttél?
Kissé távolabb áll tőlem, arca gondterheltnek tűnik. Az első pár napban nagyon mosolygós volt, és jó kedvű, azonban mióta feléledt benne a gyanú, hogy Zora titkol valamit, látszik rajta, hogy nem egészen nyugodt. Nem meglepő, hogy rögtön kihasználja az alkalmat, hogy négyszemközt beszélhessünk.
- Válaszokat - néz rám komolyan.
- Azokat ne nálam keresd - rázom a fejemet, és reflexből rá akarom csapni az ajtót. Azonban Liam beelőz, lábával megakadályozza, és ezzel egy időben legalább két lépest előre jön.
- Azzal, hogy így viselkedsz, tisztán látszik, hogy nem alaptalanul aggódom - jelenti ki, nem érdekli, hogy mennyire durván el akarnám kerülni.
- Soha nem is mondtam, hogy alaptalanul aggódsz - tisztázom, és bármennyire is próbálom megakadályozni, gúnyossá válok. - Ha annyira szeretitek egymást, akkor fogalmam sincs, miért a háta mögött kutakodsz utána.
- Nem értem, miért kell ezt csinálnod - sóhajtja ingerülten. - Olyan nehéz lenne beavatni?
Tudja, ha most nem győz meg, akkor több ilyen alkalom nem lesz. Nem leszünk többé ketten ebben a házban, ha mégis, akkor pedig gyanús és kockázatos lenne szóba hozni. Elmegy majd innen úgy, hogy nem kap válaszokat, Zorától pedig valamilyen okból kifolyólag nem is fog soha.
Kissé széttárom a kezeimet, amolyan "hát, ez van" grimasszal, ezzel ismét jelezve, hogy részemről nem akarok ebbe jobban belemenni.
-És most... - Újabb sikertelen próbálkozást teszek arra, hogy kilökjem a lábát, és elmenjen a szobám elől. - Menj innen! - pillantok rá türelmetlenül.
- Kérlek! - ismétli, és hiába kér szívességet, még mindig ideges.
Megállok a mozdulatom közepén, elbizonytalanít az egész. Ráharapok az ajkamra, miközben gondolkozom. Nem tudom, mit csináljak. Érezhető rajta, hogy ez az egész mennyire fontos neki, és nem hagyja annyiban. Sajnos.
Szeretnék segíteni neki, és elmondani az egészet a kezdetektől. De elsősorban, ez nem az én dolgom. Másodszor pedig felidézni mindent, az összes megaláztatást.... hát, nem lenne kellemes. Nem csodálom, hogy Zora elkerülte ezt. Könnyebb úgy tenni, mintha meg se történt volna.
- Bármit megteszek, amit csak kérsz  - alkudozik, sötét barna szemeiben eltökéltséget látok. - Kérlek - halkul el, szinte már suttog.
Rá bámulok, és ennyi elég ahhoz, hogy döntsek. Liam-nek szüksége van válaszokra, muszáj tudnia az igazságot. Ahogyan én is örültem volna neki, ha velem őszinték. Minden mennyivel könnyebb lenne.
- Oké - bólintok rá végül még mindig bizonytalanul.
Liam láthatólag megenyhül, amint igent mondok a dologra. A jellegzetes mosoly megjelenik az arcán, hálás nekem. Pedig még nem tudja, hogy nem így fog érezni. Még nem tudja, hogy meg fog változni a véleménye a menyasszonyáról. Mondhatnám azt, hogy valószínűleg rólam is, de pontosan tisztában vagyok vele, hogy egy szemernyit sem érdekli az én történetem.
- Én éppen a városba indultam, gyere akkor te is - gondolom át a dolgokat, a terveimet azért nem változtatom meg miatta. Még mindig kell egy ruha.
- Észre fognak venni - hívja fel rá a figyelmem vonakodva. - Nem lenne jobb itt?
- Kellenek a francos válaszaid vagy sem? - vonom fel a szemöldökömet, mintegy válaszként.
- Persze, hogy kellenek, de.... - kezdene bele, azonban elhallgattatom, és közbevágok.
- Akkor viszont majd kitalálunk valamit - zárom le a témát. - Tíz perc múlva lent.
- Rendben - sóhajt, és beletúr a hajába. Már csuknám be az ajtót, hogy folytassam a készülődést, de mielőtt még elmenne, mondani akar valamit. - Tainley?
- Titokban tartom - biztosítom róla, mielőtt még megkérdezhetné. Mert pontosan tisztában vagyok vele, hogy erre szeretne megkérni.
Meglepődik, de nem szól semmit. Fürkész, kiolvashatatlan tekintettel, majd bólint, és elmegy. Én pedig becsukom az ajtót, a hátammal neki dőlök. Lassan csúszok lefele, közben kezemmel a hajamba túrok. Hogy fogok belekezdeni?

A kocsiban ülünk, a hó csak éppen hogy szállingózik, szerencsére nem esik sok. Az ablaktörlő ennek ellenére folyamatosan jár, muszáj, hogy Liam tisztán lássa az utat. Hamarosan beérünk a városba.
A zene épp annyira hangosan szól, hogy ne tudjunk beszélni, és ez így tökéletesen megfelel mindkettőnknek. Nem is lenne sok mindenről, és én is nem is akarok. Egyenesen kifele kémlelek a párás ablakon, kezemmel letörlöm egy darabon, így láthatóvá válik az út mellett húzódó erdőszakasz. A sötétség miatt csak azt a kis részt figyelhetem, ahova a lámpa fénye elér.
Mióta Liam bekopogott hozzám, a fejemben folyamatosan a monológot gyakorolom, amit majd elő akarok neki adni. A mondatok össze-visszaságban örvénylenek, a gondolataim kuszák, ezért úgy viselkedek, mint aki egy teljesen másik világban jár.
"Sajnálom, amiért tőlem kell megtudnod..." Nem, ez olyan, mintha valaki halálhírét hoznám, azért ennyire nem kell túldramatizálni. "Zora nem az, akinek hiszed..." Ezután ennyi erővel már jöhetne az is, hogy titokban vámpír. Talán egyszerűbb lesz, ha belecsapok a közepébe, és mindenféle köntörfalazás nélkül kinyögöm. "Zora és Mark szerelmesek voltak egymásba."
Nem mondok személyes véleményt, hagyom, hadd vonja le a maga következtetéseit. És amúgy sem érdekelné, hogy ebben a helyzetben ki bántódott meg a legjobban, - mindhárman, csak éppen máshogyan kezeltük - hiszen neki csak egy személy számít.
- Kérdezhetek valamit? - fordulok hirtelen felé, lehalkítom a zenét. Így a motor szinte néma zúgásán és a kerékre csapódó sár zaján kívül semmit se hallani.
Liam  kíváncsian vet rám egy pillantást, utána újra előre szegezi a tekintetét.
- Persze.
- Miért nem kérdezted meg Zorától? Nem lenne sokkal könnyebb? - értetlenkedem, tényleg érdekel.
- Nem - húzza el a száját, mintha őt is zavarná, amiért erre kényszerül.
- Nem értelek - ráncolom a homlokom.
- Nem tudom miről van szó, de félek elveszíteni - mosolyodik el szomorúan egy kis szünet után. - És ezt ő is tudja - sóhajt fel, egészen mélyről jövően. Most nem jelentem ki még egyszer, hogy "nem értelek", anélkül is folytatja. - Ultimátumot kaptam. Feleségül veszem vagy...
- Elhagy - fejezem be helyette, mire ő csak helyeslően bólint. - Te jó ég - képedek el, számomra ez teljesen megdöbbentő. Végig azt hittem, hogy Liam ugyanolyan szívesen megy bele ebbe az egészbe, mint Zora. De ezek szerint, az egyetlen ok, amiért beleegyezett a házasságba, az nem más, mint hogy hihetetlenül szereti a nővéremet, és bármire képes érte.
Engem fog valaha valaki így szeretni? 
Egy pillanatra a tekintetem elhomályosul, a torkom elszorul. Az ismerős féltékenység mindenféle figyelmeztetés nélkül tör rám, és úgy érzem, muszáj lehunynom a szemem, mielőtt még elárulna. Szerencse, hogy Liam előre figyel, és nem veszi észre.
Miért nem lehetek Zora? Én miért nem lehetek olyan, akiért nem csak Mark, de még Liam is tűzbe teszi a kezét? Mi van meg benne, ami belőlem hiányzik?
 - Igent mondtál - szedem össze magam, mintegy megerősítést várva nézek megint felé. - És nem mersz faggatózni arról, mit rejteget, mert akkor azt gondolná, hogy nem bízol benne, és elhagy.
Nem kérdezem, kijelentem. És ezért Liam sem reagál semmit, azon kívül, hogy keserűen felnevet.
- Elég szánalmas vagyok, nem?
Sírni lenne kedvem, mégsem tehetem. Lenyelem a könnyeimet, fájdalmasan mosolyodom el, miközben fejemmel nemlegesen intek.
- Szerintem csak... szerelmes.
Újra inkább kifele vizslatok az ablakon, és hiába érzem magamon egy percig Liam tekintetét, szándékosan kerülök egy újabb beszélgetést vele. Azok után, hogy hallottam, mennyire fontos neki a nővérem, hogy lennék képes ezt tönkretenni? Hogyan lennék képes feldúlni Zora boldogságát, és elhidegíteni tőle azt az embert, aki teljes szívéből szereti? Hogyan lennék képes elrontani a házasságukat még azelőtt, hogy létrejönne?
Miközben kételkedő gondolatok gyötörnek, az idő gyorsabban telik, mint gondolnám, és mire feleszmélek, Liam a város egyetlen nagy bevásárló üzlete melletti parkolóban talált helyet.
- Először is keresek magamnak egy ruhát - övezem ki magamat. - Utána elmondom - ígérem meg, bár a szívem mélyén már most tisztában vagyok vele, hogy csak az időt akarom húzni. Liam nem tudhatja meg. - Tényleg észre fognak venni - húzom el a számat, amikor oldalra pillantok.
- Mintha azt ígérted volna, hogy kitalálunk valamit - vigyorodik el, aztán mikor látja, hogy szúrósan pillantok rá, legyint. - Van kapucnim.
- Ha elrabolnak mellőlem, egész biztos nem várlak meg - forgatom meg a szememet, és kissé elfeledkezve a rossz kedvemről, elmosolyodok.
Mindketten kiszállunk a kocsiból, Liam a fejébe húzza a kapucniját, utána pedig megindulok előre, az egyik kisebb üzlet felé, ahol szinte mindig találok magamnak megfelelő szerelést. Liam mellettem sétál, hiába van sötét, az utcai lámpák elég rendesen fényt adnak, így könnyedén felismerhetik. Ellenben, mintha direkt a mi oldalunkra állna a szerencse, mindenki annyira siet, hogy nem nézik meg rendesen a szembejövőt.
Átsétálunk a zebrán, jobbra fordulunk, majd a két emeletes kávéház melletti bolt előtt lelassítok.
- Nem kell bejönnöd, nyugodtan kint maradhatsz.
- Inkább néhány rózsaszín gönc, mint a hideg - dörzsöli össze a kezét, majd mielőtt bármit is reagálhatnék rá, kinyitja előttem az ajtót.
- Nem tudod mit vállaltál - röhögöm el magamat, azt hittem, tényleg inkább kint megvár, mint hogy végig asszisztálja a vásárlásom.
Belépünk, mire egy kis csengő is megszólal. Megcsap a jellegzetes öblítő illata, ami a használt ruhákból ered. Az egész helyiség nagyon szűkös, ám de hosszú. Legalább hét ruhafogas van, amin különböző színű, méretű és stílusú cuccok vannak felakasztva.
Lecövekelek a pult előtt, nem mozdulok, ameddig Mrs. Naser fel nem tűnik. Mivel az előtte lévő hely szűkös, Liam nem tud mást csinálni, mint kicsit hozzám szorulva ő is megáll, és csendesen nézelődni kezd. Én ellenben türelmetlenül és mosolyogva figyelem, ahogyan néhány illetlen szitokszó után  - amit a sok dobozon való átjutás nehézségei váltanak ki - megjelenik a több, mint ötvenöt éves nő.
- Oh, Candy, édes - csapja össze a két tenyerét, amikor meglát. - De boldoggá tesz, amiért itt vagy! - A festett szőke, már parányit ráncos, azonban még így is vonzó üzletvezetőnő viszonozza a széles mosolyt.
- Mrs. Naser, jó estét!
- Már kezdett hiányozni a kedvenc vásárlóm - ér be a pult mögé, majd kacsintva megfricskázza az arcomat. - Miben segíthetek?
- Egy ruha kéne holnapra, és más helyben nem bízom - mosolygok, azonban mintha Samanthát már nem is én érdekelném, ugyanis kiszúrja a hátam mögött ácsorgó Liamet.
- Kit hoztál magaddal? - derül fel az arcra, azt gondolja, hogy együtt vagyunk. Klassz.
- Ő a nővérem vőlegénye - magyarázom ki gyorsan.
- Liam Payne - nyúl át Liam a vállam mögött nehézkesen.
- Samantha Naser, de hívj csak Samnek - rázza meg jó erősen a kezét, ezzel is bebizonyítva, mennyire jó formában van. - Candynek egy éve mondom, hogy nyugodtan tegezzen, mégis a legtöbbször elfeledkezik róla - mesélni nevetve, mire megforgatom a szemem. - Na jó, gyertek beljebb! - emeli fel a jobb oldalát a pultnak, így szabad utat kapunk a bolt belsejébe is, ahol a rengeteg ruha áll felakasztva. - Már éppen zártam volna, de neked mindig nyitva vagyok - tessékel beljebb, festett körmös kezét a hátamra simítja.
- Nagyon köszönöm - szólok még hátra egy futólag, majd el is kezdem a válogatást.
A helyre akkor találtam rá, amikor Zora elment a házból. Nem akartam már ugyanolyan márkájú és stílusú ruhákat hordani, mint ő és anya. Nem érdekeltek a márkák, sem, hogy mindig a legújabb divat szerint öltözzem. Rátaláltam erre az apró turkálóra, és ez lett az én kedvenc helyem. Ami csak az enyém.
A kezem sebesen jár a vállfák között, néha ki-kihúzok egy ruhát, rendesen szemügyre veszem. Van némi elképzelésem arról, hogy milyet szeretnék, de ismerem magamat. Bármibe bele tudok szeretni egy perc alatt.
- Ez milyen? - húzok ki nevetve egy nevetséges narancssárga dresszt.
A fazonja olyan, mintha legalábbis a múlt századból ragad volna itt, a színe túl élénk, az anyaga pedig fényes. És ha ez még nem lenne elég elrettentő, egy hatalmas piros virág mintha virít az oldalán.
Liam mivel nem tudott mit csinálni, megállt pár méterre, azonban most a ruhára figyel, vigyorogva fintorog egyet.
- Csodálatos.
Éppen visszateszem a borzadályt, amikor Sam az elszámolással végezve megjelenik, hogy segítsen. A szemben lévő sort kezdi átvizsgálni, ahogyan mindig. Amennyiben talál valami jót, azt felmutatja, én pedig a fejemmel jelzek, hogy tetszik-e vagy sem. Ha igen, félrerakja, aztán majd felpróbálok mindent.
Már egy jó ideje nézelődünk, és semmi eredmény nincsen, amikor hirtelen Liam felsóhajt:
- Az nem lenne jó? - mutat a pult mögötti kis gardróbban lógó felé.
Minél hamarabb végezni akarna, ezért úgy gondolta, meggyorsítja az eseményeket. Azonban szerintem  ő sem gondolta volna, hogy rábukkan a jackpotra. Egy fekete, hosszított, elegáns és letisztult ruha van felakasztva. Tökéletes, semmi csicsa.
- Úristen, nagyon jól néz ki - ámulok el, rögtön közelebb megyek, kis híján fellököm Liam-et, ahogyan elmegyek mellette. - Gyönyörű.
- Jaj, jaj, az nem eladó - veszi észre Samantha, hogy miről van szó, és rögtön felém siet. - Sajnálom, de már odaígértem másnak.
- És ha én többet adok érte? - fogom a kezembe, olyan óvatosan simítok rajta végig, mintha csak porcelánból készült volna.
- Ez még egészen új, sokkal a megszokott ár felett lenne, édesem - seper ki egy tincset az arcából Mrs. Naser bűntudatosan.
- Oh - nyögöm. - Értem - húzom el a számat, visszarakom a helyére. - Akkor keresek mást - eresztek meg egy halvány mosolyt.
- Sajnálom - szól utánam, mire legyintve úgy teszek, mintha nem lenne baj.
Az itt vásárolt ruhákat mindig a saját pénzemből veszem, mind abból származik, amit én keresek. Éppen ezért, ha Sam azt mondja, hogy valószínűleg nem lenne rá elég keresetem, akkor hiszek neki.
Hallom, ahogyan Liam és Samantha beszélgetnek, azonban én egy szó nélkül, már kevésbé izgatottan bámészkodok tovább. Sajnos bármi szépet is találok, nem érhet a másik nyomába.
Hirtelen abba marad a beszélgetés, ezért feléjük nézek. Liam a vállfán lógó fekete ruhát lengeti a kezében, miközben felém tart, arcán száz wattos vigyor.
- Na ki a király?!
Annyira le vagyok sokkolódva, hogy egy árva szót sem tudok kinyögni.
 - Tessék - nyújtja át, én pedig értetlenül pislogok. - Most már a tied - mosolyog rám. 

4. - Kérdezd meg tőle

Drága Olvasóim!

Igen, tudom, egyre megbízhatatlanabb vagyok, ígérgetek fűt-fát, utána nem hozom a részt. Sajnálom, itt voltak az ünnepek, a szülinapom, az Ask.fm-es dolog... Egyszóval se kedvem, se erőm nem volt. Viszont ezentúl inkább nem modok semmit, próbálom hozni mindig a fejezeteket, ahogyan tudom. :( 

A másik: A csodálatos Indira Moss készített velem interjút, amit ezen a linken érhettek majd el (ha újra elérhető lesz az oldal): "Ha valamit elkezdek, azt be kell fejeznem". De hamarosan majd a modulsávban is valamilyen formában megtalálható lesz, ahogyan a drága szerecsendio által készített trailer is: ERROR. Még egyszer köszönöm mindkettőtöknek, el sem tudom, mondani mennyire hálás vagyok!

Nektek is borzasztóan köszönöm a rengeteg türelmet, jó kívánságot, támogatást, amit kaptam. Komolyan nem érdemellek meg titeket, Ti vagytok a legjobbak!

Rengeteg puszi, Azy

Tegnap enyhe agyrázkódásod volt, erre te felmászol egy több méteres fára?

- Ráadásul még hánytál is a végén - teszi hozzá, ezzel is alaposan felnagyítva a történeteket.
Fejbe vágott, megszédültem, hánytam. Ez így szokott lenni. Viszont már elmúlt, jobban vagyok, és igazán hálás lennék, ha képes lenne elfelejteni, és tovább lépni.

- Tegnap kezdésnek rám vágtál egy ajtót, erre ma rám hozod a frászt? - kérdezek vissza, kérdőn vonom fel a szemöldököm. - Mondd, azt akarod, hogy leessek?
Nagyszerű, hogy megint észre vett, hogy megint körülöttem van. Nem tudom, miért ennyire fontos számára, hogy megkedveljem, támogassam a házasságukat vagy bármi is legyen a célja ezzel, de már most unom.

Még mindig szorosan kapaszkodok a kezemmel, lábamat pedig az alattam lévő ágon lévő kis résnél támasztom meg. Túl sokszor csináltam már ezt, képtelenség lenne leesnem, de Liam-nek ezt nem kell tudnia.

- Az baleset volt! - rázza meg a fejét, mintha tényleg elhinné, hogy ki kell mentenie magát. Azonban elég pusztán rá néznem, és mást látok. Egy apró mosoly jelenik meg a szája szegletében, vagyis  pontosan tudja, hogy nem vagyok dühös, és nem hibáztatom őt semmiért. 

- Ahogyan a fáról való zuhanásomat is annak állítanád majd be, nem? - motyogom az orrom alatt, és anélkül, hogy ránéznék, elindulok lefele. 

Azonban nem kell több, csak egy másodperc töredék, hogy megváltoztassam az elhatározásomat. Ugyanis a szemem sarkából rálátok az istállóra, aminek bejáratán egy alak kilép. És mivel a birtokon rajtam és Liam-en kívül egyetlen egy ember tartózkodik, nem nehéz kitalálni, ki lehet az. 

A szívem ismét összeszorul, a torkomban gombóc nő. Észre fog venni. Látni fogja, hogy Liam itt áll a fa alatt, és egyenesen fel bámul, ahol pedig én vagyok.

Nem, nem, ezt nem. 

Liam már felfedezett. Fogalmam sincs hogyan és miképpen, de most időm sincs rá, hogy kigondoljam, haragszom-e vagy ezt csak tovább növeli a távolságtartásomat vele szemben. 

Mert ha Mark megtudja, hogy hova szoktam menekülni, tényleg soha többé nem lesz az én helyem. Nem akarom, hogy ebből is gúnyt űzzön, nem akarom, hogy a képembe nevessen, és azt vágja a fejemhez, mennyire nevetséges vagyok. Nem akarom azt hallani: bár le se jönnék. 

Nem adhatok neki egy újabb alkalmat, hogy bántson.

Pár órával ezelőtt nyilvánvalóvá tette, hogy a hét hónap alatt a dühe egy kicsit sem csappant. Még most is legszívesebben elmenne innen, és keresne máshol munkát. Csak éppen szüksége van a pénzre, és mindenképpen Zora közelében akart maradni. Nem mondja ki, úgy tesz, mintha feladta volna a reményt, és lemondott volna róla. Azonban én tudom, hogy igazán most adta fel. Zorának vőlegénye van, tovább lépett. És ezért is engem hibáztat.

Mark még matat valamit az istálló oldalánál, úgyhogy egyelőre nem vesz észre minket. Én pedig ezt kihasználva, gyorsan visszamászok teljesen, összehúzom magamat. Az ágon ülök, fél lábamat felhúzom, csak az egyikkel támaszkodom. Átkarolom a fa törzsét, teljesen odabújok, és ajkamat beharapva kuporodok minél kisebbre.

Liam furcsállóan méreget, nem érti, mit csinálok. Már éppen rákérdezne, amikor ujjamat a szám elé tartom, ezzel is azt mutatva, hogy "shh, meg ne merj szólalni". A tekintetem magabiztosságról árulkodik, pedig legbelül nincsen más csak könyörgés. 

Félek attól, hogy Mark még egyet belém fog rúgni. Ráadásul Liam előtt.

Kételkedő pillantását végre elszakítja rólam, és a már egészen közel járó lovászra emeli. Laza léptekkel közeledik, tisztán látszanak koszos lábnyomai a hóban. Kabátja zsebébe vágta a kezeit, egyenesen előre mered. 

Liam úgy tesz, mintha éppen rá várna, türelmesen ácsorog, ameddig hallótávolságba ér. Mark ezt látva lelassít, sőt, a lépcsőn még szinte meg is áll. Felismerte, kivel áll szemben. Zora új pasija.

- Szia - köszön némi fenntartással, nem igazán tudja, hogyan kezelje a helyzetet. 

- Szia - nyújtja felé a kezét a másik, még egy halvány mosolyt is megereszt. - Azt hiszem, mi még nem találkoztunk. Liam Payne.

- Mark Smith - bólint egy aprót. 

- Biztosan te vagy... - hunyorít, egyértelműen arra vár, hogy Mark befejezze a megkezdett mondatot, mit is csinál itt.

- A lovász és az állatorvos - mutat félig meddig az istálló felé, mintegy magyarázatképpen. - Te pedig Zora vőlegénye, ugye? 

Liam arcán enyhe kíváncsiság fut át, vajon honnan tudhatja. Én pedig lesütöm a szememet, csendben imádkozom azért, hogy minél hamarabb véget érjen ez a tortúra, és mind a ketten hagyják abba a kínos beszélgetést. 

- Igen, az vagyok - mosolyodik el akaratlanul is. Még nem tudja, hogy Mark számára ez nyilván olyan, mintha tőrt forgatnának benne. Még nem tudja, hogy menyasszonya exével beszél. 

- Nagyszerű - erőltet magára egy mosolyt a másik is, és talán Liam-nek nem tűnik fel, de én tisztán kihallom belőle az iróniát és a fájdalmat. Hiszen így védekezik. Szarkazmussal, gúnnyal vagy ha megteheti, kegyetlenséggel. Ha gonosznak és hidegnek tűnik, senki nem sajnálja meg. És ha Mark valamit utál, az a szánalom.

Pontosan ezért nem vagyok képes haragudni rá. Mert tudom, hogy azért bánt, mert ő is megsérült, és nem először.

- És ha most megbocsájtasz - kerüli ki Liam-et, és elindulna befele a házba. Ellenben még a bejárattól visszafordul, eszébe jut még valami. - Zora is bement a városba Mr. Lainékkal?

Kis híján lefordulok a fáról, el sem hiszem, hogy lehet ilyen meggondolatlan és nem törődöm. Ha továbbra is így viselkedik, rövidesen kiadja a nővérem titkát. Persze ez neki még jól is jönne.

Liam egy percig nem válaszol, szinte látom, ahogyan az apró kerekek forognak az agyában. 

- Igen, mind elmentek - bólint végül. - Csak Tainley maradt itt, őt nem találták.

- Tainley nem érdekel - rázza meg kapásból a fejét, mielőtt még átgondolhatná, hogy ezzel a kijelentésével ismét túl sokat mond. Gyorsan elhallgat. - Na, mennem kell - köszörüli meg a torkát. -Örültem - zárja le a beszélgetést egy biccentés kíséretében, majd, megelőzve Liam kérdezősködését, inkább bemegy a házba.

Tudom, hogy reggel sokkal jobban megbántott. Tudom, hogy ez ahhoz képest semmi. Tudom, hogy Liam valószínűleg most engem figyel. És ezek ellenére mégis képtelen vagyok visszafogni magamat.

A tudat, hogy én szeretem, ő pedig utál, az őrületbe kerget, kikészít. 

Mérges leszek, eszméletlenül. Soha nem éreztem még ekkora haragot, ellenszenvet és gyűlöletet valaki iránt. Nem is értem, hogy ennyi idő után, miért éreztem szükségét, hogy gyerekesen bosszút álljak, és az orra alá dörgöljem, nem csak én veszítettem. Ha ő zuhan, magával ránt engem is. 

Ebben a pillanatban, bármit megtennék, hogy leugorhassak a fáról, utána rohanhassak, és... nem tudom. A baj velem az, hogy mindösszesen képzeletben vagyok képes keményen viselkedni vele. Túlságosan szeretem, és mindenáron azt akarom, hogy azt érezze irántam, amit Zora iránt.

Szégyenteljesen sütöm le a szememet, az ajkamba harapok. Érzem, ahogyan a vér kiserken, úgyhogy még erősebben teszem. A fizika fájdalom eltereli a figyelmemet a lelki gyötrelmekről. 

Dühödten vetem át a lábamat az ágon, lendületesen mászok lefele a fáról.

- Tainley - kezdene bele Liam, azonban a szó benne reked. 

Nem tudja, mit is mondhatna. Inkább semmit. Kérlek, maradj csöndben. Könyörgöm, ne kérdezd meg, hogy Mark miért viselkedett így velem, ne kérdezd meg, mi történt kettőnk között, ne kérdezd meg, miért érdeklődött Zora után. 

Nem várom meg, hogy teljesen leérjek, az utolsó métert semmibe véve ugrom le. A talpam erősen megütődik, eléggé fáj, de szerencsére nem esek el, és az egyensúlyomat is képes vagyok megtartani. A pár centis hóban ott marad a lábam nyoma. Egy pillantást sem vetek rá, egyenesen előre meredek, minél hamarabb Ördöghöz akarok menni, és egész nap lovagolni. Ez az egyetlen, ami eltereli a figyelmem.

Indulatosan kerülöm ki Liam-et, szándékosan neki megyek a vállammal. 

- Hé - lepődik meg a durvaságon, össze van zavarodva. - Ez meg mi a franc volt?

Nem válaszolok.

Tulajdonképpen nem ő tehet róla, de senkit sem tudok most rajta kívül hibáztatni. Minek kellett felhoznia a nevemet? Miért nem tudta befogni a száját? Miért adott egy újabb okot Marknak, hogy megsemmisítsen a szavaival? Minek ártja bele magát abba, amihez semmi, de az ég világon semmi köze nincsen? Minek, minek, minek?

- Tainley - szólít meg újra, és a karom után kapna, hogy megkérdezze, mi ez az egész, azonban kirántom magamat a fogásából.

- Mit akarsz? - fordulok hátra, a hajam átlendül a vállamon, egy tincs a szemembe hull. El ne sírjam magam, csak ne most! - Ez nem volt elég?

- Most mit mondtam? - háborodik fel teljesen jogosan. Bunkó vagyok vele, és nem is kicsit, miközben neki halvány gőze sincs arról, valójában milyen érzékeny területre lépett. - Mindösszesen szeretném, ha elmagyaráznád, mi folyik itt! Mark és Zora!? -  A homloka ingerült ráncokba szalad, azonban még így is sokkal kevésbé feszült, mint én. - Nem is tudtam, hogy barátok!

Az indulat egy perc alatt száll ki belőlem, a helyét pedig átveszi... el sem tudom mondani, hogy mi. Egyszerre érzek keserűséget, féltékenységet és gyűlöletet. Üresség. 

Zora, Zora, Zora, mindig Zora. Liam természetesen azt a részét a dolognak észre sem vette, hogy Mark nyíltan ki nem állhat, ahogyan az sem érdekli, hogy erre én hogyan reagálok. Nem ezek a dolgok számítanak neki, hanem Zora. 

Ami végül is érthető. Ő lesz a felesége, féltékenykedik. Mert szereti.

Mert ő is Zorát szereti.

Végig a bakancsom mustrálom, nem bírok a szemébe nézni. Vontatott, ám mégis menekülő léptekkel indulok el a kőúton a lovam felé.

- Nem az én dogom, hogy elmondjam. Kérdezd meg tőle - állok meg egy pillanatra, a hangomban lévő élt szándékosan csempészem oda. Ezzel álcázom, hogy tulajdonképpen megint vesztettem, ráadásul most egy olyan csatában, amiben részt sem akartam venni.

Anélkül, hogy hátra fordulnék tovább indulok. Még szerencse, hogy Liam ezúttal nem láthatja az arcomat, mert megint sírni látna. 

És pontosan tudom, hogy az első benyomásom rossz volt. Félreismertem. Nem azért nem kérdezett rá a sírásomra, mert tapintatos. Nem azért nem újságolta el Zorának vagy a szüleimnek, hogy még hánytam is, mert tud titkot tartani. Hanem mert nem érdeklem még annyira sem, hogy foglalkozzon velem.

Órákon keresztül lovagolok a fedett részen. Igaz, hogy Mark-ot még látom párszor, de rá se nézek, és gyanítom, hogy ő is szándékosan kerüli a szemkontaktust. Folytatjuk azt, ami hét hónapon keresztül ment, vagyis tudomást sem veszünk egymásról. Az egyetlen gond az, hogy ebbe egyedül én pusztulok bele, őt nem foglalkoztatja.

Amikor leszállok az angol telivéremről, érzem, hogy bár hideg van, rendesen kimelegedtem. Izzadt vagyok, úgyhogy muszáj egy zuhanyt vennem, mielőtt megfázok. Jövő hétre esik december 24, tehát nem kellene taknyosan és megfázva látogatni a rokonokat.
Sajgó lábakkal vetem be magamat a víz alá, jól esnek a forró cseppek. Mikor végzek, elnyomok egy ásítást, teljesen elfáradtam, ami nem is csoda, hiszen tegnap este nem aludtam semmit. Zora érkezése, a vele való szóváltás, az, hogy Liam még le is amortizált.... Nem volt könnyű ennyi élmény után elaludni. És szó, ami szó, a mai délelőttel ezt az egészet csak tetéztem.
Mivel mindig az első napok  a legnehezebbek, biztos vagyok benne, hogy képes leszek elfogadni ezt a helyzetet, és akkor elkerülhetem a további veszekedéseket.

Sokáig nyomom az ágyat, szinte nem is forgolódom semmit. Mikor végül felébredek, először is nem értem, hogy mire. Hamar rájövök, amint még szinte félig csukott szemmel az ajtóm felé pislogok. 

A többiek hazajöttek, és mivel a vacsorát ellógtam, anya nyilván nem hagyja szó nélkül. Csípőre tett kézzel várja, hogy felkeljek.

- Még aludtam - nyögök egyet, kidörzsölöm a szememből az álmosságot.

- Nem érdekel - rázza meg dühösen a fejét. - Megkérdezhetem tőled, hogy mi is a probléma? - vonja fel szépen ívelő szemöldökét. 

Nagy lassan nagyjából éber leszek, felülök az ágyban. Mivel kissé fázom, a pokrócot a vállamra terítve pislogok nagyokat anya felé.

- Nem értem, mire célzol - motyogom bágyadtan.

- Nem? 

Negédesen elmosolyodik, ami pedig egyet jelent. Baj van. Kissé behúzom a nyakamat.

- A-a.

- Arra célzok, drága Candy, hogy tegnap este gondoltál egyet, és feljöttél, bezárkóztál, nem is reagáltál, hiába szóltam! - csattan fel. - Ma reggel pedig jövök be hozzád szólni, hogy gyere velünk be a városba, erre üres az ágyad! - teszi szét tehetetlenül a kezeit, mint aki még most is értetlenül áll a dolgok előtt. - Szóval?

- Sajnálom, elmentem sétálni a közelbe - vonom meg bűntudatosan a vállamat. - Nem gondoltam, hogy baj lesz. - Anya ezt a hazugságomat láthatóan elfogadja, és nem is firtatja, azonban a tegnap estére már jobb sztorival kell előállnom. - Tegnap pedig rosszul lettem.

A tartása egy picit megenyhül, ennek ellenére az arcára még mindig hideg maszk tapad. Még nem bocsájt meg teljesen, ameddig nem biztos benne, hogy helytálló-e a kifogásom.

- Mi bajod volt? - hajtja be maga mögött a bejárati ajtót, közelebb jön, és leül az ágyam végére.

- Kicsit rám jött a hányinger - rögtönözök gyorsan, bocsánatkérően húzódik a szám lefele. - Ne haragudj!

Anya egy percig magában gondolkozik, az arcomat vizslatja, hogy hihet-e nekem. Hát sajnos, már túl rég óta ismer, és megérzi, ha nem vagyok teljesen őszinte. Én kissé lesütött szemmel bizakodok, hogy nem vonja kétségbe a szavaimat, ellenben őt hirtelen teljesen más kezdi el érdekelni. A homloka ráncba szalad, ujjával a szemem fölötti részhez nyúl.

- Itt mi történt? 

A lila foltról totál megfeledkeztem, hiszen se Mark, se Liam nem tett róla említést, tükörbe pedig nem igazán néztem. 

- Bevertem a fejem az ajtóba - mondom ezúttal az igazságot. Úgyse hinne el mást. - Ezért lettem rosszul, és jöttem fel - egészítem ki az egészet, így valamennyire kerek lesz a magyarázatom. 

- Hogy a... - furcsállja, aztán inkább nem folytatja. - De jól vagy? - simít végig újra a puklin, aggódóan méreget.

- Persze - mosolygok rá. - És tényleg sajnálom, amiért nem voltam a vacsorán.

- Semmi baj - viszonozza, lassan feláll. - Ma bepótoljuk.

A mosoly az arcomra is fagy, kikerekedett szemekkel bámulok rá. Idiótán próbálok kitalálni valamit, amivel kimenthetném magamat, de alig bírom megszólalni.

- De hiszen... - kezdek bele, és rögtön meg is akadok. - Liam sem ment veletek, találkoztam vele, ezért nem ...

- Igen, tudom nehéz lett volna, ha felismerik - sóhajt egy aprót, a szavamba vágva. - De nem baj, egyébként így is sikerült beszeretnünk a környék legszebb fáját - meséli büszkén, kicsit eltér a tárgytól. - Ettől függetlenül viszont úgy illik, hogy együtt együnk, úgyhogy gyere le, még egy óra körülbelül.

Vet egy pillantást az arany karórájára, hogy biztos legyen benne, jól mondta. Ezzel egy időben én is az én éjjeli szekrényem felé nézek. Két perccel múlt öt óra. 

Az ajkam szólásra nyitnám, hogy tiltakozhassak - bár, úgysem lenne értelme -, ám mire visszafordulok, anya már fel is szívódott. 

Nem akarok lemenni bájologni, és úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Mert hiába múlandó a fájdalmam, hiába tudom néha elfelejteni Markot, Zora most újra itt van, és emlékeztet rá. Ahogyan arra is, hogy bármit is teszek, mindig őt fogja szeretni. 

Viszont bármennyire sincs kedvem, muszáj, Úgyhogy veszek egy mély levegőt, és a szekrényem elé állok. Vontatottan öltözök fel, szándékosan húzom a hajam megcsinálását is. Nem vasalom ki, nem kötöm fel, egyszerűen hagyom, hogy a hosszú, hullámos loknik a vállamra omoljanak. A legkényelmesebb fekete szoknyámat veszem fel, a nyakamba akasztok néhány láncot, félretűzöm oldalt a szemembe hulló tincseket. Kisminkelem magamat, majd a tükör előtt gyakorolom a kamu-mosolyt.

Mire végzek, már mehetek is le. Amikor az előtérbe érek, megcsap a tűlevek és a gyanta illata, hiszen a kivágott fenyőfa ott ékeskedik, egyelőre még díszítetlenül, és a földre fektetve. Anya és Zora éppen nevetve figyelik apát, aki próbálja egy kicsit arrébb rugdalni, hogy ne legyen útban. 

- Ah, Candy, csakhogy itt vagy - vesz észre anya, amikor egy kicsit oldalra fordul. - Steven, hagyd abba a bohóckodást, és üljünk végre asztalhoz!

Apa vigyorogva kiegyenesedik, rám pillant, kezét felém nyitja. Mosolyogva lépdelek oda hozzá, hagyom, hogy puszit nyomjon a fejemre. 

- Végre mindkét lányom itthon van - jegyzi meg boldogan, és a másik kezével Zorát húzza magához közel, így két oldalról öleljük. 

Bár igyekszem elkerülni, akaratlanul is rápillantok a nővéremre, akinek a szemében éppen boldogság és öröm csillog. És akkor tudom.

Liam még nem kérdezte meg tőle.