Búcsú a bloggertől

Drága, drága Olvasóim!

MIÉRT?

Igen, jól látjátok a címet... Tudom, hogy hirtelen jön az egész, tudom, hogy valószínűleg sokatoknál ki is verem a biztosítékot vele. Bocsánat, amiért csalódást okoztam, és egyszerűen így a történet közepén egy ilyennel állítok elő. El nem tudom mondani, mekkora bűntudat van emiatt most bennem, mert mindig is gyűlöltem félbehagyni valamit vagy feladni. Azonban én erre az egészre most máshogyan tekintek. Nem arról van szó, hogy feladom, elgyengültem vagy belefáradtam, de még arról sem, hogy nincsen több ötletem. Teljesen más az egész .

Az utóbbi időben rengetegszer megfordult a fejemben, hogy abbahagyom. De sose volt bennem hozzá elég... bátorság. Igen, bátorság. Féltem attól, hogy mit fogtok reagálni, féltem attól, hogy mi lesz velem utána, féltem megszegni a szavamat. Megígértem, hogy végig viszem, ahogyan azt is, hogy Niall kap egy történetet. Most még is csak annyit tudok kinyögni, hogy sajnálom.

Nem fér bele. Majdnem hetente egy napot elvett mindig az, hogy megírjam a részt, válaszoljak mindenre, kitegyem a cseréket. Emellett iszonyatosan nehéz összeegyeztetni azzal, hogy tanuljak, és elég időt töltsek a családommal és a barátaimmal. Azt pedig már meg sem említem, hogy magamra mennyire tudtam figyelni közben. Oké, talán önzőségnek hangozhat (pedig amúgy nem is az, hadd legyek én az első), viszont ez fontos számomra. Nem volt feltűnő és egyértelmű sem, hogy amikor egy-egy hétre kimaradtam, késtem vagy hasonló, annak nem mindig csak az volt az oka, hogy nincs volt rá időm. Ha akartam volna, összehoztam volna, eddig is sikerült. Egyszerűen már nem éreztem rá késztetést, hogy ezt csináljam. Volt pár mélypontom is, és eljutottam odáig, hogy ezt már nem volt elég kiírnom, valódi megoldásokat kellett keresnem.

Örömmel jelentem be, hogy sikerült, haha! Szerencsére, ha nehezen is, de kezdek belerázódni abba, hogy mindig azt tegyem, ami nekem a lehető legjobb. Rájöttem, hogy néhány változtatásra van szükségem ahhoz, hogy én is változhassak. 

Átgondoltam, nem bántam meg, de piszkosul hiányozni fog. Már most sírok, pedig még a bejegyzés végére sem értem. Ezzel az egésszel majdnem három évemet zárom le... Rengeteg idő, rengeteg fejezet, rengeteg... minden.  

Meg sem próbálok jelzőt találni arra, hogy mennyire furcsán érzem most magam. Szomorú is vagyok, kicsit felszabadult is. Még fel sem fogtam, az életem milyen fontos és kedves részét zárom le. Minden percére örömmel fogok visszagondolni, ez tény. Ezért is vagyok boldog annyira, nem vártam meg azt, amikor már keserűséget jelent a blogolás. 

ERROR

ERROR van drága Olvasóim, nem is kicsi. Teljes kékhalál. A legeslegrosszabb rész ebben az egészben az, hogy nem fejezem be az írását. Én esküszöm ki akartam tartani miattatok, nem akartam csalódást okozni. Sajnálom... Nem fogom folytatni.

Ennek ellenére elmondom, hogy mit terveztem vele (nem sokat). Először is itt van a jegyzet, ami hozzá készítettem. Néhány - béna - ötletet írtam csak bele, valószínűleg a többsége bele se került volna, mivel mindig spontán hoztam össze a részeket.

ILLATOK: karamell, porcukor, mézeskalács, forralt bor, cukor, fahéj és narancs, mandarin, gyümölcstea, fenyő - gyanta, méz, vanília, kalács, vaj, kakaó, szegfűszeg, dió, alma
(Ezeket azért, hogy könnyebb legyen leírni egy helyszínt. ) 

ESEMÉNYEK: tó - beleesik, lovaglás - leesik, kisház - beragadnak, expasi, sütés-főzés - tiszta ragacsok, karácsonyfa díszítés, ajándékvásárlás, hógolyózás - szánkózás, születésnap, szilveszter, hólapátolás, lefulladt kocsi, vásár - forralt bor, filmezés, medencézés, nem tud elaludni - liam olvas az üvöltő szelekből, barnára festi a haját, hogy ne hasonlítson a nővérére, liamot ő kíséri el valahova helyette - nem veszik észre az emberek a különbséget, felmegy a fára - Liam látja, részeg - Liam vezet, ráhúzza a sapkát a fejére, hogy ne ismerjék fel, megveri Markot, amikor rájön, hogy Tainley még szereti - Tainley azt hiszi Zora miatt, pedig nem 
akkor kezd el érezni valamit, amikor látja őket csókolózni

Tainley elmondja neki a történetet, abban az esetben, ha megtesz neki valamit. Liam nem tudja, hogy miről van szó, ezért belemegy. Elmondja neki, Mark pont hallja, ideges lesz Candyre, amiért az ő nézőpontjából mondja el a dolgokat, mikor máshogyan történtek (szerinte legalábbis). Durván beszél vele stb, Candy kiborul, inni kezd (de nem részeg), és el akar menni innen, az lesz a kérése Liamtől, hogy vigye el magával.
(Másik megoldás arra, hogyan mondja el Tainley Liam-nek mi történt a múltban.)

ELŐZMÉNYEK
Zorát válaszotta mindenki Tainley helyett.
Mark, Zora és Tainley gyerekkori barátok voltak. Hárman játszottak stb, nagyon jól kijöttek. Elkezdtek felnőni, és mindketten beleszeretettek Mark-ba. Mark Zorát szerette, amiről Candy nem tudott. Bevallotta neki az érzéseit, Mark pedig nem szerette volna elmondani neki a dolgot, ezért csak simán visszautasította. Zora nem akarta megbántani a húgát, ezért ő is titkolózott. Titokban voltak együtt Mark-kal, és kiderült.
Az éremnek két oldala van. Zora csak a húgát próbálta védeni, de Candy pedig olyan féltékeny és olyan megalázott lett, hogy nem volt képes nem haragudni a nővérére. Elvégre ő látta meg a gyengeségét. 
Összevesztek, Tainley kiakadt, több éves elnyomás stb.
Zora elmegy, ezzel bebizonyítva, hogy szereti, és Tainley fontosabb neki, mint egy fiú.

Mivel már Tainley elfogadta, hogy Mark sosem szeretné, képes tovább lépni. Ameddig Liam Zora mellett őrlődik, ő beleszeret. Liam el akarja hagyni Zorát, aztán részegen megcsókolja Candyt. Ezután arra kéri, hogy felejtse el (A legjobb ellenség ezeknél érződött volna talán a leginkább), és elutazik. Utána? Fogalmam sincs. Ez imádtam benne csinálni. Nem tudom mi lett volna Zorával, sem Markkal. Mindenki kreáljon olyan befejezést, amit jónak lát. És akkor ez lesz az első olyan blog a földkerekségen, aminek a vége szó szerint mindenkinek tetszeni fog. 

ÉS EZUTÁN?

Ismétlem, hogy nem az írást hagyom abba, hanem a bloglást. Írni továbbra is fogok, mert szeretem csinálni. Viszont fogalmam sincs, fogok-e még egyáltalán itt jelentkezni, nem merem biztosra állítani, hogy nem, de azt sem, hogy igen. 
Ezzel szemben, ha van valami fontos dolog, írhattok nekem nyugodtan (azybloggerina@gmail.com), illetve Ask.fm-en (http://ask.fm/Azybloggerina) elérhettek. A legcélszerűbb, ha askon kerestek, ott hamar válaszolok, amíg a gmailt riktán nyitom meg. 

MÉG VALAMI... 

Köszönöm. Hálás vagyok a bloggernek, amiért megismerhettelek Titeket, és részese lehettem ennek az egésznek. El nem tudom mondani, mennyire... Ahj, te jó ég, én sírok. Na szóval. El nem tudom mondani, mennyire hiányozni fog ez az egész, hogy mennyire el fogok érzékenyülni, akárhányszor visszanézek. Nagyon nehéz megválnom ettől, ellenben bízom benne, hogy majd jön helyette valami új, ami ugyanígy a szenvedélyemmé válik majd. 
Mindenkinek, aki egy kósza nyomott is hagyott maga után, köszönöm. De leginkább azoknak, akik hosszú hónapokon, akár éveken keresztül is mellettem álltak. Remélem tudják azok, akikről most beszélek. Nem fogom soha tudni rendesen megköszönni, mennyit jelentettetek nekem. Imádlak Titeket, borzalmasan sokat segítettetek. Többet, mint gondolnátok. Ez eléggé szánalmas köszönetnyilvánítás, de képtelen vagyok többre...

Fáj lezárni, ez egy csodálatos korszakom volt, imádtam, de egyszer mindennek vége van. További élvezetes olvasást kívánok nektek, én már boldog vagyok, ha egyszer is sikerült mosolyt csalnom az arcotokra! Még utoljára köszönök mindent! 

UI: Semmit nem törlök le! 

Rengeteg puszi, ölelés és hála 

Azy

7. - Falak lerombolása

Drága Olvasóim!

Íme itt is van az újabb fejezet, nagyon bízom benne, hogy tetszeni fog nektek, imádtam!!! írni. Ennél a résznél éreztem először, hogy kezdenek egy kicsit összefutni a szálak, amiket nem is terveztem. Remélem most már a történet jobban kialakul. :)

Az összes kommentre válaszoltam visszamenőleg is, sajnálom, amiért ennyi ideig tartott, most már próbálok ezen változtatni, és nem össze-vissza késni. Nagyon köszönöm, amiért még itt vagytok nekem, imádlak Titeket!

Rengeteg puszi, Azy

UI: Kíváncsi vagyok, ezek után mit gondoltok a szereplőkről. :) 

Még sosem volt ennyire kényelmes a csend. Ahogyan ülünk, mindketten a gondolataikba temetkezve, úgy érzem, hogy pontosan ez kell. A fejemben újra és újra végig futnak az emlékképek, egyedül rájuk koncentrálok. Mark és Zora. Nevetnek, egymásra néznek, mosolyognak, szerelmesek. Hazudnak, szenvednek, veszekednek, nem találkoznak többet. 

- Nem is említette, hogy lett volna valakije... 

Liam még is úgy érzi, hogy hozzá kell fűznie valamit. Kifújja a levegőt, és ezzel együtt a feszültség is távozik belőle. Beletúr a hajába, a kormányon dobol, jár az agya.

- Nem csodálom - mondom halkan. - Ez olyan, amit inkább kerülünk.

- Kérdezhetek még valamit? - ráncolja furcsállóan a homlokát, felém fordul. Bólintok. - Ha te nem lennél, még mindig együtt lennének?

Kissé lefagyok, érzem, ahogyan a fájdalom szétjár bennem, és elér minden porcikámba. Lehajtom a fejemet, halogatom a választ. 

Soha nem merült fel bennem, hogy mi lett volna, ha én nem szeretek bele Markba. Vajon Zora úgy is elmegy Londba? Vagy a közelben keres állást, csak hogy a szerelme közelébe maradhasson? 

- Én... - fogok bele a magyarázkodásban, azonban a szavak elhagynak. Megrekedek. 

Pontosan tudom, hogy ha én nem elleneztem volna a kapcsolatukat, és nem gyűlöltem volna őket miatta, akkor Zorának eszébe se jutott volna itt hagyni Markot. Ellenben nem igazán hagytam más választást. Minden nap megvetéssel néztem rá, szóba se álltam vele, csak ha ordibáltam, és az összes fájdalmamat rázúdítottam. Tulajdonképpen miattam mentek szét. 

És mégis mit reméltem? Hogy Mark belém szeret, ha elszakítom tőle? Azt, hogyha a nővérem már nem az áll az utamba, akkor biztosan foglalkozni fog velem is? Hogy helyettesíthetem azt, amit elvettem tőle?

Ostobaság. 

Annyira nyilvánvaló, hogy soha nem lesz az enyém. Nem számít, hogy Zora férjhez megy máshoz, vagy messze van tőle, nem változtat semmit az érzésein. Én voltam a naiv, amiért azt gondoltam, hogy egy nap majd odajön hozzám, már nem fog haragudni, és ad nekem egy esélyt. 

- Igen, együtt.

Ekkor még sejtésem sincs, hogy igazából pontosan ez az, ami számít ebben a történetben. Mindenféle meggondolás nélkül jelentem ki hangosan is. Túl őszinte vagyok. 

- Anyukád felhívta, és meghívta az ünnepekre. Eléggé zaklatottnak tűnt, de azt hittem csak izgatott. Másnap bedobta az esküvő témát. Én... - sóhajt egy hatalmasat, láthatóan teljesen félreértelmezte a dolgokat. - Úgy gondoltam, a szüleiteknek szeretné megmutatni, hogy megállt a saját lábán, és mennyire jól megvagyunk, mennyire szeretjük egymást. 

Nem kell folytatnia, tudom mi következik aztán. Liam korainak tartja, nemet mond, mire Zora kikészül, és el akarja hagyni. Utána Liamen a sor, hogy kikészüljön, és belemegy, csak el ne veszítse. 

- Más volt az oka... - sóhajtja, a csalódottság és a kétely kihallatszik a hangjából, én pedig az ajkamba harapva sütöm le a szememet. 

Liamet nem az érdekli, hogy Zora hazudott-e vagy sem. Mindenki hazudott és mindenki hibázott életében, ettől nem fog máshogyan ránézni. Sokkal fontosabb, hogy a menyasszonya miért sürgeti az esküvőt, miért akarja magához láncolni ultimátumokkal. Mit akar annyira elfelejteni, hogy mindent megtesz a továbblépés érdekében. Vagy inkább kit. 

Haza fele tartunk, most a rádió sincs bekapcsolva,a maradék pizza a hátsó ülésre dobva, valahogy elment az étvágyunk. Néma csönd övezi az utunkat. Szenvedünk az igazságtól, mert bármilyen ironikus is, de egy csónakban evezünk. Átérzem, amit ő, pontosan tudom, hogy milyen beleszeretni valaki olyanba, aki sose fogja viszonozni. 

Bekövetkezett, amitől Liam leginkább félt. Megkérdőjeleződött, hogy Zora tényleg szereti-e. Kiderült, mit titkolt, kiderült, hogy miért menekült el innen. És ameddig számomra ez az egész csak a hazugságokról szólt, neki sokkal többről. Soha nem kérdeztem meg, hogy mennyire komoly a kapcsolata Mark-kal, soha nem hallgattam meg, amikor arról beszélt, hogy pusztán engem próbált megvédeni. Ahogyan nem figyeltem arra se, hogy Mark mit gondol. Mintha csak egy ócska játék lenne, amin vitatkozunk. Mintha az ő véleménye nem számítana, mintha ő nem dönthetne arról, kivel szeretne lenni. Figyeltem bárki másra is magamon kívül? 

- Állj meg kérlek - szólok hirtelen Liamnek, mielőtt lefordulhatna, és elindulnánk kifele a városból. Még nem késő. - Van egy kis elintéznivalóm - suttogom magyarázatképpen, és már nyúlok is, hogy kiövezzem magam.

Félreáll, a motort nem állítja le, azonban keze a kulcs felé nyúl. 

- Tessék? - furcsállja. - Akkor hogyan jutsz majd vissza? És a ruha?

- Hívok egy taxit - gondolom gyorsan végig. - A ruhát kérlek tedd le az ágyamra - teszem hozzá, majd mielőtt kiszállnánk, még felé fordulok. Hálásan pillantok rá, azt hiszem, ha nem hozta fel volna újra a témát, nem érzem szükségesnek, hogy tisztázzak néhány dolgot. - Köszönöm.

- Egy ruha igazán semmiség - vonja meg a vállát, mire megrázom a fejemet.

- Nem csak azt - mosolyodok el halványan. Szomorú, de mégiscsak mosoly. Összevonja a szemöldökét, viszont én már nem felelek semmit. Kiszállok, megigazítom a táskát a vállamon, aztán becsukom az ajtót. Intek egy utolsót neki, mire még mindig egy kicsit értetlen Liam bizonytalanul viszonozza. 

Megkerülöm a kocsit, hallom, hogy a gázra tapos. Egy másodpercig még látom az arcát a visszapillantóban. Nem mérges és nem ideges, pontosan úgy fest, mint aki rájött, hogy egy olyas valaki a menyasszonya, aki talán még mindig másba szerelmes. Csalódott és menthetetlenül reménytelen. Tudom, mert én is pontosan ugyanezt látom, amikor tükörbe nézek. 

Elfordulok, és megállapítom, hogy egészen a város szélére jutottunk. Az utcai lámpák sárga fényének köszönhetően jól látszik, hogy minden latyakos és kihalt. Nem sokan járnak már erre fele, tizenegy óra lesz lassan. A kabátzsebembe dugom a kezem, a szám elé húzom a sálam, és elindulok befele. Felismerem a környéket, nem kell sokat sétálni, és eljutok pontosan ahhoz a házhoz, ahol Mark lakik. Ameddig oda nem érek, azon kattogok, mit is fogok neki mondani. Rengeteg opció felmerül, azonban úgyis tudom, hogy a döntő pillanatban egészen máshogyan fog elsülni minden. 

A gyárból kialakított épületben az a jó, hogy hatalmas a belső tere, nagy ablakokkal és Markon kívül csak egy lakója van. Ráadásul a tetejére ki lehet menni, régebben sokszor "piknikeztünk" ott hárman.

A bejárathoz sétálok, minden erőmet összeszedve nyomom meg a kaputelefonon található számot. Remélhetőleg felveszi, és be is enged.

Legalább egy fél percig nem válaszol, az idegesítő dallam csak szüntelen zenél, már kezd az agyamra menni. A bátorságom is kezd megcsappanni, lehet még sem volt olyan jó ötlet idejönni. Hátat fordítok, frusztráltan túrok bele a hajamba, amikor hirtelen megüti a fülemet a hangja.

- Igen? - Rekedt és fáradt, valószínűleg ő sincs mostanában jó formában. - Halló? 

Mielőtt még azt hinné, hogy csak szórakoznak vele, visszasietek.

- Mark, Tainley vagyok, ne tedd le - hadarom, már előre könyörgök. 

- Mi a francot keresel itt ilyenkor? - kérdezi idegesen, a fogadtatásom pontosan olyan, mint amire számítottam.

- Kérlek, csak öt percet adj!
- Mit akarsz? - A hangja fagyos és idegen, semmi kedve hozzám. Ez rendesen elbizonytalanít, nem tudom, érdemes-e megpróbálnom. Elvégre ki nem állhat azóta, hogy Zora miattam ment el. 

- Bocsánatot kérni - nyögöm ki végül, és bízom benne, hogy ha valami, akkor majd ez felkelti az érdeklődését, és hajlandó lesz rám áldozni egy kevés időt.  

Teljesen csend van, és ha nem hallanám, ahogyan felsóhajt, biztos lennék benne, hogy letette. Azonban a következő percben megszakad a vonal, a bejárati ajtó pedig halk síppal jelzi, hogy nyugodtan tolhatom befele, ki fog nyílni.

Mivel a nehezén túl vagyok, megnyugszom, a szapora légzésemet is normalizálom. Átvágok az előtéren, miközben végig próbálok lelkiekben felkészülni arra, ami következni fog. A bakancsomat bámulom végig, csak akkor emelem fel a tekintetem, amikor folyosó végére érek, és abban a momentumban meg is állok.
Mark ajtaja már nyitva van, az ajtófélfát támasztva várta, hogy jöjjek. Tekintete most egészen furcsa, mintha kevesebb dühöt látnék benne, helyét most a kíváncsiság vette át. Fél éven keresztül ki nem állhatott, és pont ezért én is őt. Alig szóltunk egymáshoz, és a legutóbbi szóváltás sem sült el sokkal jobban. Persze, hogy érdekli, mi hozott ide, miért kérek hirtelen bocsánatot.
Nem megyek hozzá egy méternél közelebb, leszobrozok tisztes távolságban. Már éppen elfogadnám, hogy akkor itt, a folyosón fogjuk megbeszélni a dolgokat, amikor a fejével int.
- Gyere be! -löki el magát, megvárja, ameddig elsétálok előtte, utána becsukja az ajtó utánunk.
- Köszönöm - simítok végig a karomon, eléggé kényelmetlenül érzem magamat. - Nem fogok sokáig zavarni - ígérem meg.
Mark nem néz rám, helyette befordul balra, így a fal miatt teljesen elveszítem a szemem elől. Egyedül maradva inkább leveszem a cipőm, a kabátomat is felakasztom. Követem őt a nappaliba.
Ez a legnagyobb szoba az egész lakásban, nem mintha olyan sok lenne. És ezért általában itt alszik, a kanapén kihúzva. Most is éppen azt csinálja, a párnát felrázva csinálja meg magának az ágyat.
Pár dolog megváltozott, mióta legutoljára itt jártam. A közös fényképek eltűntek, a kanapén lévő fekete húzat új, a régen folyamatosan telerakott üvegasztal üres, az ablakok elé függöny került, a hatalmas lovas festményt, - amit tőlem kapott szülinapjára - pedig leszedte. Most a falnak döntve vár arra, hogy mi lesz a sorsa. Azonban ezeken kívül minden ugyanolyan. A szekrény tetején lévő tévé, a rengeteg lemez, amiknek mániákus gyűjtője, a dohányzóasztalon hagyott hamutál, az elszórt ruhadarabok, az üres thai kajás doboz.
Szándékosan nem néz rám, úgy tesz, mintha nagyon a fekhelye megvetéssel foglalatoskodna. Ráhagyom, nekem is könnyebb úgy vallomást tenni, hogy nem vizsgál közben.
- Én... bocsánatot kérni jöttem - ismétlem meg, amit már lent közöltem vele. - Nem csak azt, hogy a múltkor a képedbe vágtam, hogy Zora tovább lépett - suttogom halkan, a tévében játszódó South Park le van némítva, így szerencsére biztos hallja a szavaimat.
Igazít egy utolsót a lepedőn, aztán féloldalasan felém fordul. Arcán kétely, nem bízik bennem, sem abban, hogy tényleg nem azért kerestem meg, hogy veszekedjünk. Mivel nem szakít közbe, folytatom.
- Azt is bánom, hogy én...
Nehezemre esik ez az egész. Egyszerűen belebámulok a mélybarna íriszeibe, amik fél év után újra ugyanúgy néznek rám. Nem utálattal, nem lenézéssel, hanem mint egy régi barátra. Mert azok voltunk.
Kicsit hosszabb ideig, mint szoktam, lesütöm a szemem, utána a padlót kezdem el mustrálni. Érzem, ahogyan az összeszedettségem elmúlik, helyette újra az törött szárnyú lány leszek, aki nem bírja elviselni, hogy ő mindig az örök második. Akadozva fújom ki a levegőt, fanyar mosollyal bököm ki a kérdést, amire a választ már régóta tudom, de muszáj tőle is hallanom.
- Még mindig szereted? És ez nem fog változni, igaz?
Komolyan állja a tekintetem, végül a homlokát ráncolva rázza meg a fejét kissé összezavarodva.
- Miért fontos ez?
Megköszörülöm a torkom, kényelmetlenül helyezem a súlyt egyik lábamról a másikra. Őszintének kell lennem vele.
- Lehet, hogy Zora mégsem jutott túl rajtad - nyögöm fájdalmasan. - És a Liam-mel való házasság pusztán azért kell, hogy képes legyen elfelejteni.
Mark, ha lehet ezután még inkább elveszíti a fonalat. Kicsit közelebb jön, szkeptikus a hangja. Túl szép, hogy igaz legyen.
- Honnan veszed?
- Ahj - nyöszörgöm, az arcomat a kezeimbe temetem. - Én annyira nem akartam ezt.
- Tainley - teljesen elém áll, a csuklóm köré fonja ujjait, elveszi őket, hogy ne takarjanak. - Fogalmam sincs, miről van szó, kicsit egyértelműbben, ha kérhetem.
Nagyon közel van hozzám, mégis ez a pár centiméter egy egész szakadéknak tűnik kettőnk között. Azt hiszem észre sem veszi, hogy ezzel milyen érzéseket vált ki belőlem. Eddig is nehezemre esni kinyilvánítani az érzéseimet, viszont ezután...
- Tévedtem, oké? - csattanok fel keserűen. - Nem tudtam, mennyire nehéz neki, nem gondoltam volna, hogy képes egy házasságba menekülni! Elhúzott Londonba, azt hittem, akkor nem is jelent ez az egész olyan sokat!
- Azért ment el, mert túlságosan szeretett téged ahhoz, hogy bántson - emeli fel ő is a hangját. - Te többet jelentesz neki, mint én, hát még mindig nem érted?!
- De attól még hazudott!
- Pontosan azért, mert tudta, hogy ez lesz - engedi el végül.
Idegesen sepri ki a szemébe hulló tincseket. Hevesen hátat fordít, lassan járkál ide-oda. Kezét a zsebébe süllyesztve morfondírozik a hallottakon. Magával foglalkozik, én pedig pontosan ezért nem tudom már kontrollálni az érzéseimet, és azt veszem észre, hogy elkeseredetten sírhatnékom támad.
- Sajnálom, de annyira fáj - vonom újra magamra a figyelmét. - Mark, évekig barátok voltunk, és egyik percről a másikra ráébredtem, hogy én vagyok a felesleges harmadik. Szerinted milyen érzés volt rátok nyitni, és rádöbbenni, hogy totál hülyének néztetek? Milyen érzés volt együtt látni pont vele? A rohadt életbe, tényleg halvány gőzöd sem volt arról, mennyire beléd vagyok esve? Elveszítettelek!
Egy hang pedig a fejemben így válaszol: Nem veszítheted el, ami soha nem volt a tied.
A könnyeim nem tudnak megálljt parancsolni maguknak, felégetik a bőrömet. A sok-sok eltemetett fájdalom újra felszínre kerül, csak ezúttal egy olyan ember előtt, aki képes elmulasztani őket. Megint a kezeim menedékébe menekülök, és mivel lehetetlenség számomra tovább megállni a lábamon, a falnak dőlve csúszok le a földre. Rám tör a fojtogató sírás, ahogyan a múlt hét óta már annyiszor. Remélem, ezúttal utoljára, egy életre elég könnyet folyattam. Szakadozik a hangom, és állandóan megcsuklik, ez azonban nem akadályoz meg abban, hogy bocsánatot kérjek. Legalább százszor.
- Nem ezt akartam, de annyira kétségbeesett voltam...
Mark nem szól semmit, de tényleg semmit. Azonban hallom a lépteit, ahogyan a parketta megnyikordul alatta. Közelebb jön, leguggol előttem. Óvatosan a kezem után nyúl. Felsegít, nem reagál a kitörésemre, egyszerűen amikor már újra kiegyenesedek, közelebb húz magához. Megölel, nyugtatólag simogatja a hátamat, miközben én kapkodva próbálok levegőhöz jutni.
- Shh - csitít el. - Nem baj.
Az ölelése biztonságot és megnyugvást ad, úgy érzem magamat, mint aki végre hazatalált. Szükségem volt rá, bármilyen formában. Annyira furcsa, hogy egy fal lerombolásával megint úgy viselkedünk, mint amikor legjobb barátok voltunk.
Addig állunk ott, ameddig végül a szívverésem újra nem válik egyenletessé, ameddig a könnyeimet be nem issza teljesen a pulcsija, ameddig nem állok arra készen, hogy eltávolodva tőle megtöröljem az arcomat. A ruhám ujjára kenődött szemfestékre meredek, utána ismét rá.
Bűntudat, lelkiismeret furdalás és remény. Remény arra, hogy talán egyszer visszakapja Zorát, és még engem is barátként.
- Candy - szólít a becenevemen, mire akaratlanul melegség jár át. Pont, ahogyan régen. - Te se haragudj rám! - suttogja, mire csak gyengén megrázom a fejemet. Nem is tudnék.
És bármilyen furcsa is, a szívemet hasogató gyötrelem abban a percben megszűnik. Helyét átveszi egy csodálatosan egyszerű és békés beletörődés. A szívemen lévő sebek kezdenek begyógyulni, és ezzel kapok egy új esélyt arra, hogy tovább léphessek. 

6. - Te sokkal másabb vagy, mint ő

Drága Olvasóim!

Íme itt van a következő fejezet, bár sokáig kétséges volt, hogy egyáltalán megírom-e. Bevallom, kicsit elbizonytalanodtam az egésszel kapcsolatban, nekem mostanában jött el az a bizonyos "írói válságom". Úgyhogy ne haragudjatok rám, ha rendszertelenül hozom a részeket. :) 

Nagyon-nagyon-nagyon köszönöm a megjegyzéseiteket, utólag mindegyikre válaszolok - már el is kezdtem - bocsánat ennek a késedelméért is. Összeszedem magam, nem okozok csalódást Nektek, mert nem érdemlitek meg! Mindent köszönök, hálásan! Imádlak Titeket!

Rengeteg puszi, Azy

Úgy tesz, mintha ez tök normális lenne. Ennyire egyszerű? Hogy most már az enyém? Ezt ő se gondolhatja komolyan.

- Ezt igazán nem fogathatom el - nézek rá lesokkoltan. - Liam, mié... - kezdenék bele, azonban a szavamba vág.

- Nehezedre esne csak örülni neki? - forgatja meg egy kicsit a szemét. - Legalább hamar végzünk - pillant rám várakozóan, tekintetében egy árnyalatnyi pimaszság csillog. 

Elmosolyodom, utána újra a ruhának szentelem a figyelmemet. Forgatom a kezembe, el sem hiszem, hogy most már az enyém. Az enyém! Annyira csodálatos.

- Köszönöm - suttogom hálásan, majd örömteljesen szorítom magamhoz a ruhát. - Ez valami meseszép.

- Akkor most már mehetünk, igaz? - nevet.

- Menjünk - vigyorodok el, viszont amikor Liam már megfordul, tudatosul bennem, hogy sokáig kellett volna húznom az időt. Így most hamarabb kell túlesnem azon, amin igazán nem akarok.
Azonnal megmerevedik az arcom.
Ha Liam nem tudná meg, boldog maradna, ahogyan Zora is. Ha viszont elmondok neki mindent, a hazugságot, amit tettek Mark-kal, akkor... Senki nem lenne az, mindent újra felbolygatnék. Mark eleinte bármennyire is örülne annak, hogy Zora szabad, egészen hamar rádöbbenne, hogy ez nem jelenti azt, hogy újra együtt lesznek.
Engem pedig a bűntudat emésztene fel. 

Bármennyire is úgy érzem, hogy igazságtalanság volt, amit velem tettek, nem érzem jónak, ha bosszúból ártok Liam-nek. Mert ha csak a nővéremről és rólam lenne szó, teljesen máshogyan gondolkoznék. De nem akarok olyan embert bántani, aki semmiről se tehet...

Arra eszmélek fel, hogy már régen elköszöntünk Samanthától, kijöttünk a boltból és már a ruhát is beraktuk a hátsó ülésre. Éppen megyünk visszafele, a kávéházba.
Hirtelen ötlettől vezérelve megállok, a gyomrom enyhe korgása valami ennivalóra vágyik a forró csoki helyett.
- Nem inkább megyünk oda? - szólok Liam után, mielőtt még betolhatná a bejáratát a vonzó üzletnek. A bent lévő emberek hangulatos félhomályban isznak, az égők lassú váltakozása keresztezi az arcukat, amint a csésze kávét a szájukhoz emelik. Az előttük lévő tányéron valami finom cukrászsüti, tökéletesen behintve porcukorral.
- Pizza? - vonja fel a szemöldökét, amint tekintete az út túloldalán lévő bolt felé fordul.
A gyorsétterem teljesen más világot tükröz. Világosabb, kisebb és éppen ezért az a pár ember is, aki bent van, komoly tömegnek tűnik. A pult mögött lévő temperamentumos, vérbeli olasz széles mosollyal szolgálja ki az utolsó vendégeket, miközben a többi ott dolgozó már a kötényét akasztja fel, és hazafele készülődik. Az is csoda, hogy még nyitva vannak ilyenkor.
- Hát nem is tudom... - húzza el a száját.
Semmi kedve sincs enni vagy túl tömött a hely neki. Nem tudom eldönteni, melyik. Mindenesetre még egy ideig nem mond semmit, gondolkozik.
- Ha nem vagy éhes... - kezdenék bele, de a kezével nemlegesen int.
- Nem erről van szó - tisztázza le gyorsan. - Csak nem szabad ilyeneket ennem, főleg úgy, hogy pár hete már edzeni sem voltam.
Teljes mértékben komoly, éppen ezért lepődik meg, amikor mindenféle akaratlagosság nélkül elröhögöm magam. Azt gondoltam, sokkal nyomósabb érvet fog felsorakoztatni ellene. Erre csak annyi az egész, hogy diétán van?
- Ne szórakozz már! - bámulok rá, majd anélkül, hogy érdekelne a tiltakozása, elindulok. - Gyere!
- Tainley, nem szórakozok, ha Zora megtudja, megöl - háborodik fel, mire hatalmasat sóhajtva visszafordulok.
- Az ő ötlete volt? - vonom fel kérdőn a szemöldököm. - Vagy magad miatt csinálod?
- Mindkettő -fontolja meg. Eléggé diplomatikus válasz. - Nem eszik semmi ilyesmit, nem nehéz inspirációt meríteni belőle - vonja meg a vállát.
Egy végtelenségig tűnő percig nem szólalok meg, a mélybarna tekintetbe merülve próbálom eldönteni, hogy mennyi igaz abból, amit állít. Nekem eléggé úgy tűnik, hogy tökéletesen boldog volt még akkor is, amikor nem volt kigyúrva.
- Egyetlen alkalomtól nem fogsz elhízni - rázom meg a fejem. - És különben is... Mi változik attól, hogyha felszedsz pár kilót? - teszem fel kissé meggondolatlanul az őszinte kérdést.
Keserű mosolyra húzza a száját, és ez pont elég ahhoz, hogy megértsem. Vele szemben nagy elvárások vannak, amiknek emberi mivoltából persze meg is akar felelni. Tudnia kéne, hogy nem éri meg. Nem éri meg ilyen korlátokat szabnia, miközben saját magát akadályozza meg abban, hogy boldogabb és felszabadultabb legyen.
- Rendben - bólintok rá végül. - Akkor én veszek magamnak kettő nagyot, és ha esetleg meggondolnád magad... Vagy ha véletlenül nem lennék képes megenni őket... - tárom szét a kezeimet, mint aki már előre tudja, hogy egy ilyen sajnálatos helyzetbe fog keveredni.
És ekkor megtörik a jég. Liam egy pillanat erejéig még bámul rám, aztán a hajába túrva elvigyorodik. Ezt egy igennek veszem. Megindul felém, és amikor beér, együtt megyünk tovább a havas utcán. A lámpák sárga és halovány fénye biztonságba ringat minket, nem fogják felismerni. Pláne mert már kezdenek zárni a boltok, és nincsenek annyira sokan a városban.
- Hihetetlen vagy - csóválja a fejét még mindig az előzőeken morfondírozva, én pedig úgy érzem, ezt nem negatívan kell érteni. - A te hibád lesz, ha elhízom, és a rajongóim nem fognak szeretni - viccelődik.
- Te még úgy is jól néznél ki...
Ekkor következik az a kínos pillanat, amikor rájövök, hogy mi csúszott ki a számon. A szememet lesütve imádkozom, hogy azonnal nyeljen el a föld. De nem, természetesen sokkal rosszabb történik. Méghozzá pontosan az, hogy semmi nem történik. Liam lelassít, és érzem magamon a tekintetét, én azonban egyenesen a bakancsom orrát bámulom, nem merem felemelni a fejemet.
Miért nem tudtam befogni a számat?
Az tény, hogy Liam - finoman is fogalmazva - helyes. Az tény, hogy mellé társul egy humoros, határozott, tehetséges és kedves személyiség. Az tény, hogy ezt mindenki látja. De az is tény, hogy rohadtul nem kellett volna most a tudtára hozni, hogy én is így gondolom.
Még félreérti.
Aztán nem bírom ki tovább, ránézek. A legnagyobb meglepetésemre viszont eszében sincs komolyan venni. Próbálja visszatartani a vigyorát, de nem nagyon megy, szélesen terül el az arcán.
 - Szóval szerinted jól nézek ki, hm?
Szemtelenül viszonozza a pillantásom, és külön élvezi, hogy egy perc alatt elpirulok.
- Tudod, hogy értettem - válaszolok felháborodottan.
- Persze - szórakozik még mindig.
Hála az égnek nem tudja tovább folytatni, mert megérkezünk a pizzázó elé, és inkább a szomorú tényre terelődik a téma, miszerint éppen zárnak. Ha még kiszolgálni ki is szolgálnak minket, holt biztos, hogy nem tudunk beülni.
- Azért reménykedjünk - szorítom keresztbe az ujjaim. - Aztán majd kitaláljuk, hol együk meg.
- Ahogyan azt is remekül kitaláltad, hogyan rejtőzködjek? - vonja fel kérdőn a szemöldökét, még mindig pofátlanul jó kedvvel.
Megforgatom a szememet.
- Inkább gyere!

Hatalmas nagy szerencsénk van, amiért az olasz férfi jó fej, és még egyáltalán beenged. A baj ott kezdődik, hogy egy körülbelül harmincvalahány centis pizzán kívül semmit se hajlandó eladni nekünk. Igen. Így történik, hogy egy hatalmas pizza boldog - én - és kevésbé boldog - Liam - tulajdonosaiként lépünk ki az üzletből. Az utóbbi kicsit keserűen konstatálja a dolgot, hiszen így már szinte száz százalék, hogy ő is kénytelen lesz enni belőle, ha akar, ha nem. Kizárt, hogy egy egészet egyedül pusztítsak el.
- Ráadásul ananászos - fintorog megadóan, miközben beleles a dobozba. A meleg azonnal elkezd kiáradni belőle, ezért rácsukom a kezére. - A kedvencem.
Míg ő azzal van elfoglalva, hogy ügyesen kicsempésszen néhány feltétet, én tanácstalanul nézek körbe, hogy mégis hova menjünk. A legtöbb hely ilyenkor már bezárt, az utcán hideg van.  A sok percnyi tétova gondolkozás után, egyetlen logikus ötletem támad, azonban én hiába örülök meg neki nagyon, már előre sejtem, hogy Liam nem lesz oda érte.
- Kénytelenek leszünk a kocsidban megenni - jelentem ki egyszerűen, kissé sajnálkozva húzom el a számat, amolyan "hát ez van"stílusban.
- Ki van zárva - nyeli le a falatot, heves ellenkezésbe kezd. - Ott senki nem evett még.
- Itt az ideje, majd én fogok - vágom rá. - Ugyan, nem lesz semmi baja - legyintek, mire majdnem elejtem a fél kezemmel tartott pizzát. Liam gyorsan kimenti a kezemből, de még mindig a fejét rázza. - Ne csináld már!
Erre már nem reagál, jól láthatóan magában mérlegel. Muszáj felfognia, hogy tényleg nincs más lehetőség. Aztán felsóhajt, visszaadja nekem a dobozt. Előcsúsztatja a telefonját a zsebéből, megnézi rajta az időt. Már eléggé késő van, és még mindig nem mondtam el neki, amiért pontosan velem jött. Fogy az idő, tik-tak. Ha ellenkezni kezd, soha nem jutunk előrébb.
- Legyen - egyezik bele, arca nyúzott, ő sem hiszi el, hogy végül belement.
- Nem eszek le semmit - ígérem meg vidáman, mielőtt meggondolná magát, tényleg örülök, amiért megengedte. Már lefagy a kezem, mivel nem hoztam kesztyűt, és az orrom is egészen biztos piros.
Keresztülvágunk az úttesten, mivel kevés autó van már. A parkolóba szintén a rövidebb vonalon megyünk, így sokkal hamarabb megérünk az Audihoz. Gyorsan szállok be, óvatosan egyensúlyozok a kajával, ameddig becsukom magam mögött az ajtót. Liam megkerüli a kocsit, és az első dolga, amikor beül, hogy elindítja a fűtést.
A Hawaii pizza még mindig eléggé meleg, így amikor óvatosan szétszedem a véletlen összeragadt szeleteket, gőzölögve szakad szét a tészta.
- Tessék - nyújtom felé, anélkül, hogy rá néznék.
Én pedig első harapásra annyit tömök magamba amennyit csak tudok, nem érdekel, hogy a pizzaszósz összemaszatolja az orromat, már iszonyú éhes voltam.
Liam éppen kezdene bele a sajátjába, amikor meglát. Széles mosoly terül szét az arcán, nem tudja visszatartani a nevetését.
- Most landolt egy sonka a lábadon - állapítja meg röhögve.
- Hoppá! - Felveszem, jó ízűen dobom be a számba. - Öt másodperces szabály.
Liam hitetlenkedve pislog rám, aztán egy kis habozás után így szól:
- Te sokkal másabb vagy, mint ő.
Felnézek rá, találkozik a tekintünk. Nem fűzök hozzá semmit a dologhoz, inkább nem kérdezek rá, hogy pontosan miben. Úgyis sejtem.
Én nem foglalkozom annyit a külsőmmel. Annyit eszek, amennyit akarok, eszembe se volt sose diétázni. Nem tervezem meg az életem minden egyes percét, nem akarok megfelelni mások elvárásainak. Ezzel szemben Zora mindig a legjobbat nyújtja. Mindig is ő volt közülünk a megfontoltabb, a komolyabb, aki mégis... mégis mindenkit rabul ejt. Van benne valami, aminek még én is a hatása alatt voltam hosszú évekig. Valami kiismerhetetlen, mély és elszánt. Az ember mindent megtesz, hogy akár egy percig is a bűvkörébe léphessen, mert akkor különlegesnek érzi magát, hogy sikerült megfelelni neki. És a legszebb az egészben, hogy neki gőze sincs erről. Ösztönösen ilyen.
Kicsit lehajtom a fejem, a pizza végét mustrálom. Ha van tökéletes pillanat, hogy elkezdjek beszélni, hát az kétség kívül most lenne.
- Szerelmesek egymásba Mark-kal? - kérdez rá egyenesen. Láthatóan ez az, amitől a legjobban tart.
Erre rögtön felfigyelek, automatikusan kezdem el rázni a fejemet.
- Nem - suttogom halkan. - Már nem. Vagyis nem tudom.
- És miért mentek szét? - ráncolja a homlokát. Nem volt nehéz rájönnie, hogy volt közöttük valami. Az igazi problémát az jelentette, hogy Mark miért viselkedik még mindig így. Hogy kell-e aggódnia miatta.
- Zora Londonba költözött...
A legegyértelműbb ürügy, amit csak ki tudok találni. Reménykedjünk, hogy Liam is beveszi. Az ajkamba harapva pillantok rá, azonban nem kellene. Minden rá van írva. Nem hisz nekem.
- És? Ez nem magyarázza meg azt a részét a dolgoknak, miért viselkedett úgy veled Mark.
Szóval mégis figyelt. 
Érzem, ahogyan az agyam kis híján szétrobban az egyszerre feltörő emlékektől, amik megrohamoznak, amint csak felötlik bennem, hogy beavatom a részletekbe. Kerülöm a szemkontaktust, egyenesen a szélvédőre meredek. Úgy kezdek el beszélni, hogy szinte észre se veszem. A hangom halk, és igyekszem mindenféle fájdalomtól mentessé tenni.
- Nem csak testvérek voltunk, hanem legjobb barátnők. Mindenünk közös volt, mindig ugyanazzal játszottunk, mindig ugyanolyan ruhákat hordtunk. Együtt aludtunk, együtt játszottunk, együtt töltöttük szinte az összes percünket. Imádtuk egymást, egészen addig, ameddig nem kerültünk a lehető legrosszabb helyzetbe: olyas valakin kellett osztoznunk, akit mindketten szerettünk. - Kis szünetet tartok. - Mark anyja és a miénk jó barátnők voltak, sokszor összejártak, így Mark folyamatosan a mi házunkban lógott. Az elején furcsán méregettük, és nem bírtuk, de egy idő után közösen kezdünk el dolgokat kitalálni, amivel idegesíthettük a szüleinket. Szoros kapocs alakult ki, és Zora és én is beleszerettünk. Ez volt az első olyan dolog, amit nem beszéltük meg a másikkal. És amikor bevallottam Marknak az érzéseimet...
Mély levegőt veszek. Összeszedem a maradék erőm, tudom, hogy most jön csak a nagyja, és muszáj túlesnem rajta. Liam türelmes, nem szakít közbe, várja, hogy folytassam.
- Megkért, hogy maradjunk csak barátok, mert ő nem úgy néz rám. Én pedig elfogadtam, nem mintha képes lettem volna mást tenni. Fontosabb volt, hogy bármilyen formában mellettem maradjon, minthogy végleg elveszítsem. Abba belehaltam volna. Minden ment a megszokott kerékvágásban. Zora más fiúk körében is nagy népszerűségnek örvendett, ezért amikor kiderült, hogy együtt van valakivel, én... - A hangom megremeg, lenyelem a könnyeim. - Nem sejtettem, kivel. De aztán kiderült. Mark őt szerette, és Zora hasonlóan érzett iránta. Egyik nap, amikor Zorát kerestem, megláttam őket. - Megállok, a kép, amint együtt enyelegnek, akkor és ott beleégett az emlékeimbe,. Még ennyi idő után is olyan érzés, mintha gyomorszájon vágnának. - Sokáig veszekedtünk utána. Nem bírtam végig nézni, hogy együtt vannak, ők pedig nem bírtak lemondani a kapcsolatukról. Aztán Zora inkább elköltözött, mert így könnyebb volt - hadarom el a végét inkább, megrántom a vállam. - Ennyi.
Szándékosan kihagyom azt a részt, hogy azóta, hogy Markot megismertük, féltékeny voltam a nővéremre. Elhallgatom, hogy valahol legbelül sejtettem, hogy szerelmesek, mégis abba a hitbe ringattam magamat, hogy ezt soha sem tennék meg velem. Naiv voltam, amiért azt gondoltam, hogy csak azért, hogy kíméljék az érzéseimet, elszakadnak egymástól.
Az ő szerelmüknél erősebb azonban nem létezett. Képes volt egy öröknek hitt kapcsolatot szétszakítani. 

5. - Ultimátum

Drága Olvasóim!

• A múlt hét, amint észrevehettétek, kimaradt, hiszen jött a fél év, és tanulnom kellett. Azonban úgy tűnik, meg lett az eredménye, mert 4,6-os átlaggal zártam a félévet, amire én egészen büszke vagyok. Remélem nektek is jól sikerült, és most már pihenhettek. :) 
• Meglett a +100 olvasó! Te jó ég, de hát csak az ötödik résznél tartunk! Annyira, de annyira fantasztikusak vagytok, de komolyan, el sem tudom mondani, mennyire meghatódtam, amikor láttam! Köszönöm, köszönöm, nálatok jobb Olvasók nincsenek! Pláne, hogy megnéztem az összes blogom statisztikáit, és..... erre nincsenek szavak. Imádlak Titeket! 
• Van egy drága-drága barátnőm, Diana Brunwin, akinek nagyon nagy szüksége lenne a segítségetekre, hogy ő is eljuthasson végre egy One direction koncertre. Úgyhogy, ha nem nagy kérés, akkor légyszíves nyomjatok rá egy lájkot, irtózatosan sokat jelentene. Köszönjük!
  LINK
• Most pedig itt van a legújabb rész, nem is lett olyan rövid, és nekem ez az új kedvencem! Jó olvasást! 

Rengeteg puszi, Azy

Napok telnek el. Hosszú, unalmas és semmitevő napok, amikor fa díszítésen, evésen és várakozáson kívül semmi sem történik. A szüleim a hamarosan érkező karácsonyt sürgetnék már, én pedig Liamet. Azt gondoltam, hogy miután engem kérdőre vont, mégis Zorának mi köze van Markhoz, egész biztosan a jövendőbelijét is kifaggatja. Érdekelte a dolog, nagyon is, éppen ezért nem értem, hogy miért nem tesz semmit. És biztosan tudom, hogy nem tesz semmit. Ha tévednék, a nővérem már talált volna alkalmat arra, hogy négyszemközt beszéljünk. Na, nem mintha bánnám, én sem szólok egy szót sem. Mindenki békén hagy, és pont ez az, amire nekem szükségem van, rendezzék le a maguk között. 

Halkan sóhajtok fel, tekintetemet legalább századjára a naptárra emelem, szinte könyörgöm neki, hogy a napok gyorsabban teljenek. Holnap van karácsony, én pedig nagyon bízom benne, hogy utána Zoráék olyan gyorsan tűnnek el, amilyen hirtelen felbukkantak. Velük menne a feszültség is.
Éppen a városba készülök, venni akarok egy új ruhát holnapra. Már csak a hajamat kell kiengedni és átfésülni, és kész is vagyok. Rendes esetben átvasalnám az idegesítő, kissé kiálló hullámokat, de mivel lassan este nyolc óra lesz, és már régen besötétedett, nem érdekel. Úgyse látja senki. 

Apa és anya a nappaliban néznek valami fekete-fehér krimit, Zora pedig a barátnőivel már ma ajándékoznak egymásnak, tekintettel arra, hogy utána nem tudják, mennyire lesz erre idejük. Fél éve nem találkoztak, így nyilván későn jön majd haza. Liam-met viszont fél órája láttam a lépcsőn, éppen a szüleivel telefonált, ha jól hallottam, azt beszélték meg, hogy 25-én mikor fognak megérkezni Wolverhamptonba. Ezek szerint két nap múlva elmennek.
Mintha csak olvasna a gondolataimban, három halk kopogást hallok az ajtón. Mivel nem szeretném, ha az én szobám lenne a beszélgetés helyszíne, inkább kijövök a fürdőből, és lustán lépkedek a bejárathoz.
- Igen? - vonom össze furcsállóan a szemöldökömet, amikor meglátom a másik oldalon lévő Liamet. - Miért jöttél?
Kissé távolabb áll tőlem, arca gondterheltnek tűnik. Az első pár napban nagyon mosolygós volt, és jó kedvű, azonban mióta feléledt benne a gyanú, hogy Zora titkol valamit, látszik rajta, hogy nem egészen nyugodt. Nem meglepő, hogy rögtön kihasználja az alkalmat, hogy négyszemközt beszélhessünk.
- Válaszokat - néz rám komolyan.
- Azokat ne nálam keresd - rázom a fejemet, és reflexből rá akarom csapni az ajtót. Azonban Liam beelőz, lábával megakadályozza, és ezzel egy időben legalább két lépest előre jön.
- Azzal, hogy így viselkedsz, tisztán látszik, hogy nem alaptalanul aggódom - jelenti ki, nem érdekli, hogy mennyire durván el akarnám kerülni.
- Soha nem is mondtam, hogy alaptalanul aggódsz - tisztázom, és bármennyire is próbálom megakadályozni, gúnyossá válok. - Ha annyira szeretitek egymást, akkor fogalmam sincs, miért a háta mögött kutakodsz utána.
- Nem értem, miért kell ezt csinálnod - sóhajtja ingerülten. - Olyan nehéz lenne beavatni?
Tudja, ha most nem győz meg, akkor több ilyen alkalom nem lesz. Nem leszünk többé ketten ebben a házban, ha mégis, akkor pedig gyanús és kockázatos lenne szóba hozni. Elmegy majd innen úgy, hogy nem kap válaszokat, Zorától pedig valamilyen okból kifolyólag nem is fog soha.
Kissé széttárom a kezeimet, amolyan "hát, ez van" grimasszal, ezzel ismét jelezve, hogy részemről nem akarok ebbe jobban belemenni.
-És most... - Újabb sikertelen próbálkozást teszek arra, hogy kilökjem a lábát, és elmenjen a szobám elől. - Menj innen! - pillantok rá türelmetlenül.
- Kérlek! - ismétli, és hiába kér szívességet, még mindig ideges.
Megállok a mozdulatom közepén, elbizonytalanít az egész. Ráharapok az ajkamra, miközben gondolkozom. Nem tudom, mit csináljak. Érezhető rajta, hogy ez az egész mennyire fontos neki, és nem hagyja annyiban. Sajnos.
Szeretnék segíteni neki, és elmondani az egészet a kezdetektől. De elsősorban, ez nem az én dolgom. Másodszor pedig felidézni mindent, az összes megaláztatást.... hát, nem lenne kellemes. Nem csodálom, hogy Zora elkerülte ezt. Könnyebb úgy tenni, mintha meg se történt volna.
- Bármit megteszek, amit csak kérsz  - alkudozik, sötét barna szemeiben eltökéltséget látok. - Kérlek - halkul el, szinte már suttog.
Rá bámulok, és ennyi elég ahhoz, hogy döntsek. Liam-nek szüksége van válaszokra, muszáj tudnia az igazságot. Ahogyan én is örültem volna neki, ha velem őszinték. Minden mennyivel könnyebb lenne.
- Oké - bólintok rá végül még mindig bizonytalanul.
Liam láthatólag megenyhül, amint igent mondok a dologra. A jellegzetes mosoly megjelenik az arcán, hálás nekem. Pedig még nem tudja, hogy nem így fog érezni. Még nem tudja, hogy meg fog változni a véleménye a menyasszonyáról. Mondhatnám azt, hogy valószínűleg rólam is, de pontosan tisztában vagyok vele, hogy egy szemernyit sem érdekli az én történetem.
- Én éppen a városba indultam, gyere akkor te is - gondolom át a dolgokat, a terveimet azért nem változtatom meg miatta. Még mindig kell egy ruha.
- Észre fognak venni - hívja fel rá a figyelmem vonakodva. - Nem lenne jobb itt?
- Kellenek a francos válaszaid vagy sem? - vonom fel a szemöldökömet, mintegy válaszként.
- Persze, hogy kellenek, de.... - kezdene bele, azonban elhallgattatom, és közbevágok.
- Akkor viszont majd kitalálunk valamit - zárom le a témát. - Tíz perc múlva lent.
- Rendben - sóhajt, és beletúr a hajába. Már csuknám be az ajtót, hogy folytassam a készülődést, de mielőtt még elmenne, mondani akar valamit. - Tainley?
- Titokban tartom - biztosítom róla, mielőtt még megkérdezhetné. Mert pontosan tisztában vagyok vele, hogy erre szeretne megkérni.
Meglepődik, de nem szól semmit. Fürkész, kiolvashatatlan tekintettel, majd bólint, és elmegy. Én pedig becsukom az ajtót, a hátammal neki dőlök. Lassan csúszok lefele, közben kezemmel a hajamba túrok. Hogy fogok belekezdeni?

A kocsiban ülünk, a hó csak éppen hogy szállingózik, szerencsére nem esik sok. Az ablaktörlő ennek ellenére folyamatosan jár, muszáj, hogy Liam tisztán lássa az utat. Hamarosan beérünk a városba.
A zene épp annyira hangosan szól, hogy ne tudjunk beszélni, és ez így tökéletesen megfelel mindkettőnknek. Nem is lenne sok mindenről, és én is nem is akarok. Egyenesen kifele kémlelek a párás ablakon, kezemmel letörlöm egy darabon, így láthatóvá válik az út mellett húzódó erdőszakasz. A sötétség miatt csak azt a kis részt figyelhetem, ahova a lámpa fénye elér.
Mióta Liam bekopogott hozzám, a fejemben folyamatosan a monológot gyakorolom, amit majd elő akarok neki adni. A mondatok össze-visszaságban örvénylenek, a gondolataim kuszák, ezért úgy viselkedek, mint aki egy teljesen másik világban jár.
"Sajnálom, amiért tőlem kell megtudnod..." Nem, ez olyan, mintha valaki halálhírét hoznám, azért ennyire nem kell túldramatizálni. "Zora nem az, akinek hiszed..." Ezután ennyi erővel már jöhetne az is, hogy titokban vámpír. Talán egyszerűbb lesz, ha belecsapok a közepébe, és mindenféle köntörfalazás nélkül kinyögöm. "Zora és Mark szerelmesek voltak egymásba."
Nem mondok személyes véleményt, hagyom, hadd vonja le a maga következtetéseit. És amúgy sem érdekelné, hogy ebben a helyzetben ki bántódott meg a legjobban, - mindhárman, csak éppen máshogyan kezeltük - hiszen neki csak egy személy számít.
- Kérdezhetek valamit? - fordulok hirtelen felé, lehalkítom a zenét. Így a motor szinte néma zúgásán és a kerékre csapódó sár zaján kívül semmit se hallani.
Liam  kíváncsian vet rám egy pillantást, utána újra előre szegezi a tekintetét.
- Persze.
- Miért nem kérdezted meg Zorától? Nem lenne sokkal könnyebb? - értetlenkedem, tényleg érdekel.
- Nem - húzza el a száját, mintha őt is zavarná, amiért erre kényszerül.
- Nem értelek - ráncolom a homlokom.
- Nem tudom miről van szó, de félek elveszíteni - mosolyodik el szomorúan egy kis szünet után. - És ezt ő is tudja - sóhajt fel, egészen mélyről jövően. Most nem jelentem ki még egyszer, hogy "nem értelek", anélkül is folytatja. - Ultimátumot kaptam. Feleségül veszem vagy...
- Elhagy - fejezem be helyette, mire ő csak helyeslően bólint. - Te jó ég - képedek el, számomra ez teljesen megdöbbentő. Végig azt hittem, hogy Liam ugyanolyan szívesen megy bele ebbe az egészbe, mint Zora. De ezek szerint, az egyetlen ok, amiért beleegyezett a házasságba, az nem más, mint hogy hihetetlenül szereti a nővéremet, és bármire képes érte.
Engem fog valaha valaki így szeretni? 
Egy pillanatra a tekintetem elhomályosul, a torkom elszorul. Az ismerős féltékenység mindenféle figyelmeztetés nélkül tör rám, és úgy érzem, muszáj lehunynom a szemem, mielőtt még elárulna. Szerencse, hogy Liam előre figyel, és nem veszi észre.
Miért nem lehetek Zora? Én miért nem lehetek olyan, akiért nem csak Mark, de még Liam is tűzbe teszi a kezét? Mi van meg benne, ami belőlem hiányzik?
 - Igent mondtál - szedem össze magam, mintegy megerősítést várva nézek megint felé. - És nem mersz faggatózni arról, mit rejteget, mert akkor azt gondolná, hogy nem bízol benne, és elhagy.
Nem kérdezem, kijelentem. És ezért Liam sem reagál semmit, azon kívül, hogy keserűen felnevet.
- Elég szánalmas vagyok, nem?
Sírni lenne kedvem, mégsem tehetem. Lenyelem a könnyeimet, fájdalmasan mosolyodom el, miközben fejemmel nemlegesen intek.
- Szerintem csak... szerelmes.
Újra inkább kifele vizslatok az ablakon, és hiába érzem magamon egy percig Liam tekintetét, szándékosan kerülök egy újabb beszélgetést vele. Azok után, hogy hallottam, mennyire fontos neki a nővérem, hogy lennék képes ezt tönkretenni? Hogyan lennék képes feldúlni Zora boldogságát, és elhidegíteni tőle azt az embert, aki teljes szívéből szereti? Hogyan lennék képes elrontani a házasságukat még azelőtt, hogy létrejönne?
Miközben kételkedő gondolatok gyötörnek, az idő gyorsabban telik, mint gondolnám, és mire feleszmélek, Liam a város egyetlen nagy bevásárló üzlete melletti parkolóban talált helyet.
- Először is keresek magamnak egy ruhát - övezem ki magamat. - Utána elmondom - ígérem meg, bár a szívem mélyén már most tisztában vagyok vele, hogy csak az időt akarom húzni. Liam nem tudhatja meg. - Tényleg észre fognak venni - húzom el a számat, amikor oldalra pillantok.
- Mintha azt ígérted volna, hogy kitalálunk valamit - vigyorodik el, aztán mikor látja, hogy szúrósan pillantok rá, legyint. - Van kapucnim.
- Ha elrabolnak mellőlem, egész biztos nem várlak meg - forgatom meg a szememet, és kissé elfeledkezve a rossz kedvemről, elmosolyodok.
Mindketten kiszállunk a kocsiból, Liam a fejébe húzza a kapucniját, utána pedig megindulok előre, az egyik kisebb üzlet felé, ahol szinte mindig találok magamnak megfelelő szerelést. Liam mellettem sétál, hiába van sötét, az utcai lámpák elég rendesen fényt adnak, így könnyedén felismerhetik. Ellenben, mintha direkt a mi oldalunkra állna a szerencse, mindenki annyira siet, hogy nem nézik meg rendesen a szembejövőt.
Átsétálunk a zebrán, jobbra fordulunk, majd a két emeletes kávéház melletti bolt előtt lelassítok.
- Nem kell bejönnöd, nyugodtan kint maradhatsz.
- Inkább néhány rózsaszín gönc, mint a hideg - dörzsöli össze a kezét, majd mielőtt bármit is reagálhatnék rá, kinyitja előttem az ajtót.
- Nem tudod mit vállaltál - röhögöm el magamat, azt hittem, tényleg inkább kint megvár, mint hogy végig asszisztálja a vásárlásom.
Belépünk, mire egy kis csengő is megszólal. Megcsap a jellegzetes öblítő illata, ami a használt ruhákból ered. Az egész helyiség nagyon szűkös, ám de hosszú. Legalább hét ruhafogas van, amin különböző színű, méretű és stílusú cuccok vannak felakasztva.
Lecövekelek a pult előtt, nem mozdulok, ameddig Mrs. Naser fel nem tűnik. Mivel az előtte lévő hely szűkös, Liam nem tud mást csinálni, mint kicsit hozzám szorulva ő is megáll, és csendesen nézelődni kezd. Én ellenben türelmetlenül és mosolyogva figyelem, ahogyan néhány illetlen szitokszó után  - amit a sok dobozon való átjutás nehézségei váltanak ki - megjelenik a több, mint ötvenöt éves nő.
- Oh, Candy, édes - csapja össze a két tenyerét, amikor meglát. - De boldoggá tesz, amiért itt vagy! - A festett szőke, már parányit ráncos, azonban még így is vonzó üzletvezetőnő viszonozza a széles mosolyt.
- Mrs. Naser, jó estét!
- Már kezdett hiányozni a kedvenc vásárlóm - ér be a pult mögé, majd kacsintva megfricskázza az arcomat. - Miben segíthetek?
- Egy ruha kéne holnapra, és más helyben nem bízom - mosolygok, azonban mintha Samanthát már nem is én érdekelném, ugyanis kiszúrja a hátam mögött ácsorgó Liamet.
- Kit hoztál magaddal? - derül fel az arcra, azt gondolja, hogy együtt vagyunk. Klassz.
- Ő a nővérem vőlegénye - magyarázom ki gyorsan.
- Liam Payne - nyúl át Liam a vállam mögött nehézkesen.
- Samantha Naser, de hívj csak Samnek - rázza meg jó erősen a kezét, ezzel is bebizonyítva, mennyire jó formában van. - Candynek egy éve mondom, hogy nyugodtan tegezzen, mégis a legtöbbször elfeledkezik róla - mesélni nevetve, mire megforgatom a szemem. - Na jó, gyertek beljebb! - emeli fel a jobb oldalát a pultnak, így szabad utat kapunk a bolt belsejébe is, ahol a rengeteg ruha áll felakasztva. - Már éppen zártam volna, de neked mindig nyitva vagyok - tessékel beljebb, festett körmös kezét a hátamra simítja.
- Nagyon köszönöm - szólok még hátra egy futólag, majd el is kezdem a válogatást.
A helyre akkor találtam rá, amikor Zora elment a házból. Nem akartam már ugyanolyan márkájú és stílusú ruhákat hordani, mint ő és anya. Nem érdekeltek a márkák, sem, hogy mindig a legújabb divat szerint öltözzem. Rátaláltam erre az apró turkálóra, és ez lett az én kedvenc helyem. Ami csak az enyém.
A kezem sebesen jár a vállfák között, néha ki-kihúzok egy ruhát, rendesen szemügyre veszem. Van némi elképzelésem arról, hogy milyet szeretnék, de ismerem magamat. Bármibe bele tudok szeretni egy perc alatt.
- Ez milyen? - húzok ki nevetve egy nevetséges narancssárga dresszt.
A fazonja olyan, mintha legalábbis a múlt századból ragad volna itt, a színe túl élénk, az anyaga pedig fényes. És ha ez még nem lenne elég elrettentő, egy hatalmas piros virág mintha virít az oldalán.
Liam mivel nem tudott mit csinálni, megállt pár méterre, azonban most a ruhára figyel, vigyorogva fintorog egyet.
- Csodálatos.
Éppen visszateszem a borzadályt, amikor Sam az elszámolással végezve megjelenik, hogy segítsen. A szemben lévő sort kezdi átvizsgálni, ahogyan mindig. Amennyiben talál valami jót, azt felmutatja, én pedig a fejemmel jelzek, hogy tetszik-e vagy sem. Ha igen, félrerakja, aztán majd felpróbálok mindent.
Már egy jó ideje nézelődünk, és semmi eredmény nincsen, amikor hirtelen Liam felsóhajt:
- Az nem lenne jó? - mutat a pult mögötti kis gardróbban lógó felé.
Minél hamarabb végezni akarna, ezért úgy gondolta, meggyorsítja az eseményeket. Azonban szerintem  ő sem gondolta volna, hogy rábukkan a jackpotra. Egy fekete, hosszított, elegáns és letisztult ruha van felakasztva. Tökéletes, semmi csicsa.
- Úristen, nagyon jól néz ki - ámulok el, rögtön közelebb megyek, kis híján fellököm Liam-et, ahogyan elmegyek mellette. - Gyönyörű.
- Jaj, jaj, az nem eladó - veszi észre Samantha, hogy miről van szó, és rögtön felém siet. - Sajnálom, de már odaígértem másnak.
- És ha én többet adok érte? - fogom a kezembe, olyan óvatosan simítok rajta végig, mintha csak porcelánból készült volna.
- Ez még egészen új, sokkal a megszokott ár felett lenne, édesem - seper ki egy tincset az arcából Mrs. Naser bűntudatosan.
- Oh - nyögöm. - Értem - húzom el a számat, visszarakom a helyére. - Akkor keresek mást - eresztek meg egy halvány mosolyt.
- Sajnálom - szól utánam, mire legyintve úgy teszek, mintha nem lenne baj.
Az itt vásárolt ruhákat mindig a saját pénzemből veszem, mind abból származik, amit én keresek. Éppen ezért, ha Sam azt mondja, hogy valószínűleg nem lenne rá elég keresetem, akkor hiszek neki.
Hallom, ahogyan Liam és Samantha beszélgetnek, azonban én egy szó nélkül, már kevésbé izgatottan bámészkodok tovább. Sajnos bármi szépet is találok, nem érhet a másik nyomába.
Hirtelen abba marad a beszélgetés, ezért feléjük nézek. Liam a vállfán lógó fekete ruhát lengeti a kezében, miközben felém tart, arcán száz wattos vigyor.
- Na ki a király?!
Annyira le vagyok sokkolódva, hogy egy árva szót sem tudok kinyögni.
 - Tessék - nyújtja át, én pedig értetlenül pislogok. - Most már a tied - mosolyog rám.