Búcsú a bloggertől

Drága, drága Olvasóim!

MIÉRT?
Igen, jól látjátok a címet... Tudom, hogy hirtelen jön az egész, tudom, hogy valószínűleg sokatoknál ki is verem a biztosítékot vele. Bocsánat, amiért csalódást okoztam, és egyszerűen így a történet közepén egy ilyennel állítok elő. El nem tudom mondani, mekkora bűntudat van emiatt most bennem, mert mindig is gyűlöltem félbehagyni valamit vagy feladni. Azonban én erre az egészre most máshogyan tekintek. Nem arról van szó, hogy feladom, elgyengültem vagy belefáradtam, de még arról sem, hogy nincsen több ötletem. Teljesen más az egész .
Az utóbbi időben rengetegszer megfordult a fejemben, hogy abbahagyom. De sose volt bennem hozzá elég... bátorság. Igen, bátorság. Féltem attól, hogy mit fogtok reagálni, féltem attól, hogy mi lesz velem utána, féltem megszegni a szavamat. Megígértem, hogy végig viszem, ahogyan azt is, hogy Niall kap egy történetet. Most még is csak annyit tudok kinyögni, hogy sajnálom.
Nem fér bele. Majdnem hetente egy napot elvett mindig az, hogy megírjam a részt, válaszoljak mindenre, kitegyem a cseréket. Emellett iszonyatosan nehéz összeegyeztetni azzal, hogy tanuljak, és elég időt töltsek a családommal és a barátaimmal. Azt pedig már meg sem említem, hogy magamra mennyire tudtam figyelni közben. Oké, talán önzőségnek hangozhat (pedig amúgy nem is az, hadd legyek én az első), viszont ez fontos számomra. Nem volt feltűnő és egyértelmű sem, hogy amikor egy-egy hétre kimaradtam, késtem vagy hasonló, annak nem mindig csak az volt az oka, hogy nincs volt rá időm. Ha akartam volna, összehoztam volna, eddig is sikerült. Egyszerűen már nem éreztem rá késztetést, hogy ezt csináljam. Volt pár mélypontom is, és eljutottam odáig, hogy ezt már nem volt elég kiírnom, valódi megoldásokat kellett keresnem.
Örömmel jelentem be, hogy sikerült, haha! Szerencsére, ha nehezen is, de kezdek belerázódni abba, hogy mindig azt tegyem, ami nekem a lehető legjobb. Rájöttem, hogy néhány változtatásra van szükségem ahhoz, hogy én is változhassak. 
Átgondoltam, nem bántam meg, de piszkosul hiányozni fog. Már most sírok, pedig még a bejegyzés végére sem értem. Ezzel az egésszel majdnem három évemet zárom le... Rengeteg idő, rengeteg fejezet, rengeteg... minden.  
Meg sem próbálok jelzőt találni arra, hogy mennyire furcsán érzem most magam. Szomorú is vagyok, kicsit felszabadult is. Még fel sem fogtam, az életem milyen fontos és kedves részét zárom le. Minden percére örömmel fogok visszagondolni, ez tény. Ezért is vagyok boldog annyira, nem vártam meg azt, amikor már keserűséget jelent a blogolás. 

ERROR

ERROR van drága Olvasóim, nem is kicsi. Teljes kékhalál. A legeslegrosszabb rész ebben az egészben az, hogy nem fejezem be az írását. Én esküszöm ki akartam tartani miattatok, nem akartam csalódást okozni. Sajnálom... Nem fogom folytatni.
Ennek ellenére elmondom, hogy mit terveztem vele (nem sokat). Először is itt van a jegyzet, ami hozzá készítettem. Néhány - béna - ötletet írtam csak bele, valószínűleg a többsége bele se került volna, mivel mindig spontán hoztam össze a részeket.
ILLATOK: karamell, porcukor, mézeskalács, forralt bor, cukor, fahéj és narancs, mandarin, gyümölcstea, fenyő - gyanta, méz, vanília, kalács, vaj, kakaó, szegfűszeg, dió, alma
(Ezeket azért, hogy könnyebb legyen leírni egy helyszínt. ) 

ESEMÉNYEK: tó - beleesik, lovaglás - leesik, kisház - beragadnak, expasi, sütés-főzés - tiszta ragacsok, karácsonyfa díszítés, ajándékvásárlás, hógolyózás - szánkózás, születésnap, szilveszter, hólapátolás, lefulladt kocsi, vásár - forralt bor, filmezés, medencézés, nem tud elaludni - liam olvas az üvöltő szelekből, barnára festi a haját, hogy ne hasonlítson a nővérére, liamot ő kíséri el valahova helyette - nem veszik észre az emberek a különbséget, felmegy a fára - Liam látja, részeg - Liam vezet, ráhúzza a sapkát a fejére, hogy ne ismerjék fel, megveri Markot, amikor rájön, hogy Tainley még szereti - Tainley azt hiszi Zora miatt, pedig nem 
akkor kezd el érezni valamit, amikor látja őket csókolózni

Tainley elmondja neki a történetet, abban az esetben, ha megtesz neki valamit. Liam nem tudja, hogy miről van szó, ezért belemegy. Elmondja neki, Mark pont hallja, ideges lesz Candyre, amiért az ő nézőpontjából mondja el a dolgokat, mikor máshogyan történtek (szerinte legalábbis). Durván beszél vele stb, Candy kiborul, inni kezd (de nem részeg), és el akar menni innen, az lesz a kérése Liamtől, hogy vigye el magával.
(Másik megoldás arra, hogyan mondja el Tainley Liam-nek mi történt a múltban.)

ELŐZMÉNYEK
Zorát válaszotta mindenki Tainley helyett.
Mark, Zora és Tainley gyerekkori barátok voltak. Hárman játszottak stb, nagyon jól kijöttek. Elkezdtek felnőni, és mindketten beleszeretettek Mark-ba. Mark Zorát szerette, amiről Candy nem tudott. Bevallotta neki az érzéseit, Mark pedig nem szerette volna elmondani neki a dolgot, ezért csak simán visszautasította. Zora nem akarta megbántani a húgát, ezért ő is titkolózott. Titokban voltak együtt Mark-kal, és kiderült.
Az éremnek két oldala van. Zora csak a húgát próbálta védeni, de Candy pedig olyan féltékeny és olyan megalázott lett, hogy nem volt képes nem haragudni a nővérére. Elvégre ő látta meg a gyengeségét. 
Összevesztek, Tainley kiakadt, több éves elnyomás stb.
Zora elmegy, ezzel bebizonyítva, hogy szereti, és Tainley fontosabb neki, mint egy fiú.

Mivel már Tainley elfogadta, hogy Mark sosem szeretné, képes tovább lépni. Ameddig Liam Zora mellett őrlődik, ő beleszeret. Liam el akarja hagyni Zorát, aztán részegen megcsókolja Candyt. Ezután arra kéri, hogy felejtse el (A legjobb ellenség ezeknél érződött volna talán a leginkább), és elutazik. Utána? Fogalmam sincs. Ez imádtam benne csinálni. Nem tudom mi lett volna Zorával, sem Markkal. Mindenki kreáljon olyan befejezést, amit jónak lát. És akkor ez lesz az első olyan blog a földkerekségen, aminek a vége szó szerint mindenkinek tetszeni fog. 


ÉS EZUTÁN?

Ismétlem, hogy nem az írást hagyom abba, hanem a bloglást. Írni továbbra is fogok, mert szeretem csinálni. Viszont fogalmam sincs, fogok-e még egyáltalán itt jelentkezni, nem merem biztosra állítani, hogy nem, de azt sem, hogy igen. 
Ezzel szemben, ha van valami fontos dolog, írhattok nekem nyugodtan (azybloggerina@gmail.com), illetve Ask.fm-en (http://ask.fm/Azybloggerina) elérhettek. A legcélszerűbb, ha askon kerestek, ott hamar válaszolok, amíg a gmailt riktán nyitom meg. 

MÉG VALAMI... 

Köszönöm. Hálás vagyok a bloggernek, amiért megismerhettelek Titeket, és részese lehettem ennek az egésznek. El nem tudom mondani, mennyire... Ahj, te jó ég, én sírok. Na szóval. El nem tudom mondani, mennyire hiányozni fog ez az egész, hogy mennyire el fogok érzékenyülni, akárhányszor visszanézek. Nagyon nehéz megválnom ettől, ellenben bízom benne, hogy majd jön helyette valami új, ami ugyanígy a szenvedélyemmé válik majd. 
Mindenkinek, aki egy kósza nyomott is hagyott maga után, köszönöm. De leginkább azoknak, akik hosszú hónapokon, akár éveken keresztül is mellettem álltak. Remélem tudják azok, akikről most beszélek. Nem fogom soha tudni rendesen megköszönni, mennyit jelentettetek nekem. Imádlak Titeket, borzalmasan sokat segítettetek. Többet, mint gondolnátok. Ez eléggé szánalmas köszönetnyilvánítás, de képtelen vagyok többre...

Fáj lezárni, ez egy csodálatos korszakom volt, imádtam, de egyszer mindennek vége van. További élvezetes olvasást kívánok nektek, én már boldog vagyok, ha egyszer is sikerült mosolyt csalnom az arcotokra! Még utoljára köszönök mindent! 

UI: Semmit nem törlök le! 


Rengeteg puszi, ölelés és hála 

Azy

7. - Falak lerombolása

Drága Olvasóim!

Íme itt is van az újabb fejezet, nagyon bízom benne, hogy tetszeni fog nektek, imádtam!!! írni. Ennél a résznél éreztem először, hogy kezdenek egy kicsit összefutni a szálak, amiket nem is terveztem. Remélem most már a történet jobban kialakul. :)
Az összes kommentre válaszoltam visszamenőleg is, sajnálom, amiért ennyi ideig tartott, most már próbálok ezen változtatni, és nem össze-vissza késni. Nagyon köszönöm, amiért még itt vagytok nekem, imádlak Titeket!

Rengeteg puszi, Azy

UI: Kíváncsi vagyok, ezek után mit gondoltok a szereplőkről. :) 


Még sosem volt ennyire kényelmes a csend. Ahogyan ülünk, mindketten a gondolataikba temetkezve, úgy érzem, hogy pontosan ez kell. A fejemben újra és újra végig futnak az emlékképek, egyedül rájuk koncentrálok. Mark és Zora. Nevetnek, egymásra néznek, mosolyognak, szerelmesek. Hazudnak, szenvednek, veszekednek, nem találkoznak többet. 
- Nem is említette, hogy lett volna valakije... 
Liam még is úgy érzi, hogy hozzá kell fűznie valamit. Kifújja a levegőt, és ezzel együtt a feszültség is távozik belőle. Beletúr a hajába, a kormányon dobol, jár az agya.
- Nem csodálom - mondom halkan. - Ez olyan, amit inkább kerülünk.
- Kérdezhetek még valamit? - ráncolja furcsállóan a homlokát, felém fordul. Bólintok. - Ha te nem lennél, még mindig együtt lennének?
Kissé lefagyok, érzem, ahogyan a fájdalom szétjár bennem, és elér minden porcikámba. Lehajtom a fejemet, halogatom a választ. 
Soha nem merült fel bennem, hogy mi lett volna, ha én nem szeretek bele Markba. Vajon Zora úgy is elmegy Londba? Vagy a közelben keres állást, csak hogy a szerelme közelébe maradhasson? 
- Én... - fogok bele a magyarázkodásban, azonban a szavak elhagynak. Megrekedek. 
Pontosan tudom, hogy ha én nem elleneztem volna a kapcsolatukat, és nem gyűlöltem volna őket miatta, akkor Zorának eszébe se jutott volna itt hagyni Markot. Ellenben nem igazán hagytam más választást. Minden nap megvetéssel néztem rá, szóba se álltam vele, csak ha ordibáltam, és az összes fájdalmamat rázúdítottam. Tulajdonképpen miattam mentek szét. 
És mégis mit reméltem? Hogy Mark belém szeret, ha elszakítom tőle? Azt, hogyha a nővérem már nem az áll az utamba, akkor biztosan foglalkozni fog velem is? Hogy helyettesíthetem azt, amit elvettem tőle?
Ostobaság. 
Annyira nyilvánvaló, hogy soha nem lesz az enyém. Nem számít, hogy Zora férjhez megy máshoz, vagy messze van tőle, nem változtat semmit az érzésein. Én voltam a naiv, amiért azt gondoltam, hogy egy nap majd odajön hozzám, már nem fog haragudni, és ad nekem egy esélyt. 
- Igen, együtt.
Ekkor még sejtésem sincs, hogy igazából pontosan ez az, ami számít ebben a történetben. Mindenféle meggondolás nélkül jelentem ki hangosan is. Túl őszinte vagyok. 
- Anyukád felhívta, és meghívta az ünnepekre. Eléggé zaklatottnak tűnt, de azt hittem csak izgatott. Másnap bedobta az esküvő témát. Én... - sóhajt egy hatalmasat, láthatóan teljesen félreértelmezte a dolgokat. - Úgy gondoltam, a szüleiteknek szeretné megmutatni, hogy megállt a saját lábán, és mennyire jól megvagyunk, mennyire szeretjük egymást. 
Nem kell folytatnia, tudom mi következik aztán. Liam korainak tartja, nemet mond, mire Zora kikészül, és el akarja hagyni. Utána Liamen a sor, hogy kikészüljön, és belemegy, csak el ne veszítse. 
- Más volt az oka... - sóhajtja, a csalódottság és a kétely kihallatszik a hangjából, én pedig az ajkamba harapva sütöm le a szememet. 
Liamet nem az érdekli, hogy Zora hazudott-e vagy sem. Mindenki hazudott és mindenki hibázott életében, ettől nem fog máshogyan ránézni. Sokkal fontosabb, hogy a menyasszonya miért sürgeti az esküvőt, miért akarja magához láncolni ultimátumokkal. Mit akar annyira elfelejteni, hogy mindent megtesz a továbblépés érdekében. Vagy inkább kit. 


Haza fele tartunk, most a rádió sincs bekapcsolva,a maradék pizza a hátsó ülésre dobva, valahogy elment az étvágyunk. Néma csönd övezi az utunkat. Szenvedünk az igazságtól, mert bármilyen ironikus is, de egy csónakban evezünk. Átérzem, amit ő, pontosan tudom, hogy milyen beleszeretni valaki olyanba, aki sose fogja viszonozni. 
Bekövetkezett, amitől Liam leginkább félt. Megkérdőjeleződött, hogy Zora tényleg szereti-e. Kiderült, mit titkolt, kiderült, hogy miért menekült el innen. És ameddig számomra ez az egész csak a hazugságokról szólt, neki sokkal többről. Soha nem kérdeztem meg, hogy mennyire komoly a kapcsolata Mark-kal, soha nem hallgattam meg, amikor arról beszélt, hogy pusztán engem próbált megvédeni. Ahogyan nem figyeltem arra se, hogy Mark mit gondol. Mintha csak egy ócska játék lenne, amin vitatkozunk. Mintha az ő véleménye nem számítana, mintha ő nem dönthetne arról, kivel szeretne lenni. Figyeltem bárki másra is magamon kívül? 
- Állj meg kérlek - szólok hirtelen Liamnek, mielőtt lefordulhatna, és elindulnánk kifele a városból. Még nem késő. - Van egy kis elintéznivalóm - suttogom magyarázatképpen, és már nyúlok is, hogy kiövezzem magam.
Félreáll, a motort nem állítja le, azonban keze a kulcs felé nyúl. 
- Tessék? - furcsállja. - Akkor hogyan jutsz majd vissza? És a ruha?
- Hívok egy taxit - gondolom gyorsan végig. - A ruhát kérlek tedd le az ágyamra - teszem hozzá, majd mielőtt kiszállnánk, még felé fordulok. Hálásan pillantok rá, azt hiszem, ha nem hozta fel volna újra a témát, nem érzem szükségesnek, hogy tisztázzak néhány dolgot. - Köszönöm.
- Egy ruha igazán semmiség - vonja meg a vállát, mire megrázom a fejemet.
- Nem csak azt - mosolyodok el halványan. Szomorú, de mégiscsak mosoly. Összevonja a szemöldökét, viszont én már nem felelek semmit. Kiszállok, megigazítom a táskát a vállamon, aztán becsukom az ajtót. Intek egy utolsót neki, mire még mindig egy kicsit értetlen Liam bizonytalanul viszonozza. 
Megkerülöm a kocsit, hallom, hogy a gázra tapos. Egy másodpercig még látom az arcát a visszapillantóban. Nem mérges és nem ideges, pontosan úgy fest, mint aki rájött, hogy egy olyas valaki a menyasszonya, aki talán még mindig másba szerelmes. Csalódott és menthetetlenül reménytelen. Tudom, mert én is pontosan ugyanezt látom, amikor tükörbe nézek. 
Elfordulok, és megállapítom, hogy egészen a város szélére jutottunk. Az utcai lámpák sárga fényének köszönhetően jól látszik, hogy minden latyakos és kihalt. Nem sokan járnak már erre fele, tizenegy óra lesz lassan. A kabátzsebembe dugom a kezem, a szám elé húzom a sálam, és elindulok befele. Felismerem a környéket, nem kell sokat sétálni, és eljutok pontosan ahhoz a házhoz, ahol Mark lakik. Ameddig oda nem érek, azon kattogok, mit is fogok neki mondani. Rengeteg opció felmerül, azonban úgyis tudom, hogy a döntő pillanatban egészen máshogyan fog elsülni minden. 
A gyárból kialakított épületben az a jó, hogy hatalmas a belső tere, nagy ablakokkal és Markon kívül csak egy lakója van. Ráadásul a tetejére ki lehet menni, régebben sokszor "piknikeztünk" ott hárman.
A bejárathoz sétálok, minden erőmet összeszedve nyomom meg a kaputelefonon található számot. Remélhetőleg felveszi, és be is enged.
Legalább egy fél percig nem válaszol, az idegesítő dallam csak szüntelen zenél, már kezd az agyamra menni. A bátorságom is kezd megcsappanni, lehet még sem volt olyan jó ötlet idejönni. Hátat fordítok, frusztráltan túrok bele a hajamba, amikor hirtelen megüti a fülemet a hangja.
- Igen? - Rekedt és fáradt, valószínűleg ő sincs mostanában jó formában. - Halló? 
Mielőtt még azt hinné, hogy csak szórakoznak vele, visszasietek.
- Mark, Tainley vagyok, ne tedd le - hadarom, már előre könyörgök. 
- Mi a francot keresel itt ilyenkor? - kérdezi idegesen, a fogadtatásom pontosan olyan, mint amire számítottam.
- Kérlek, csak öt percet adj!
- Mit akarsz? - A hangja fagyos és idegen, semmi kedve hozzám. Ez rendesen elbizonytalanít, nem tudom, érdemes-e megpróbálnom. Elvégre ki nem állhat azóta, hogy Zora miattam ment el. 
- Bocsánatot kérni - nyögöm ki végül, és bízom benne, hogy ha valami, akkor majd ez felkelti az érdeklődését, és hajlandó lesz rám áldozni egy kevés időt.  
Teljesen csend van, és ha nem hallanám, ahogyan felsóhajt, biztos lennék benne, hogy letette. Azonban a következő percben megszakad a vonal, a bejárati ajtó pedig halk síppal jelzi, hogy nyugodtan tolhatom befele, ki fog nyílni.
Mivel a nehezén túl vagyok, megnyugszom, a szapora légzésemet is normalizálom. Átvágok az előtéren, miközben végig próbálok lelkiekben felkészülni arra, ami következni fog. A bakancsomat bámulom végig, csak akkor emelem fel a tekintetem, amikor folyosó végére érek, és abban a momentumban meg is állok.
Mark ajtaja már nyitva van, az ajtófélfát támasztva várta, hogy jöjjek. Tekintete most egészen furcsa, mintha kevesebb dühöt látnék benne, helyét most a kíváncsiság vette át. Fél éven keresztül ki nem állhatott, és pont ezért én is őt. Alig szóltunk egymáshoz, és a legutóbbi szóváltás sem sült el sokkal jobban. Persze, hogy érdekli, mi hozott ide, miért kérek hirtelen bocsánatot.
Nem megyek hozzá egy méternél közelebb, leszobrozok tisztes távolságban. Már éppen elfogadnám, hogy akkor itt, a folyosón fogjuk megbeszélni a dolgokat, amikor a fejével int.
- Gyere be! -löki el magát, megvárja, ameddig elsétálok előtte, utána becsukja az ajtó utánunk.
- Köszönöm - simítok végig a karomon, eléggé kényelmetlenül érzem magamat. - Nem fogok sokáig zavarni - ígérem meg.
Mark nem néz rám, helyette befordul balra, így a fal miatt teljesen elveszítem a szemem elől. Egyedül maradva inkább leveszem a cipőm, a kabátomat is felakasztom. Követem őt a nappaliba.
Ez a legnagyobb szoba az egész lakásban, nem mintha olyan sok lenne. És ezért általában itt alszik, a kanapén kihúzva. Most is éppen azt csinálja, a párnát felrázva csinálja meg magának az ágyat.
Pár dolog megváltozott, mióta legutoljára itt jártam. A közös fényképek eltűntek, a kanapén lévő fekete húzat új, a régen folyamatosan telerakott üvegasztal üres, az ablakok elé függöny került, a hatalmas lovas festményt, - amit tőlem kapott szülinapjára - pedig leszedte. Most a falnak döntve vár arra, hogy mi lesz a sorsa. Azonban ezeken kívül minden ugyanolyan. A szekrény tetején lévő tévé, a rengeteg lemez, amiknek mániákus gyűjtője, a dohányzóasztalon hagyott hamutál, az elszórt ruhadarabok, az üres thai kajás doboz.
Szándékosan nem néz rám, úgy tesz, mintha nagyon a fekhelye megvetéssel foglalatoskodna. Ráhagyom, nekem is könnyebb úgy vallomást tenni, hogy nem vizsgál közben.
- Én... bocsánatot kérni jöttem - ismétlem meg, amit már lent közöltem vele. - Nem csak azt, hogy a múltkor a képedbe vágtam, hogy Zora tovább lépett - suttogom halkan, a tévében játszódó South Park le van némítva, így szerencsére biztos hallja a szavaimat.
Igazít egy utolsót a lepedőn, aztán féloldalasan felém fordul. Arcán kétely, nem bízik bennem, sem abban, hogy tényleg nem azért kerestem meg, hogy veszekedjünk. Mivel nem szakít közbe, folytatom.
- Azt is bánom, hogy én...
Nehezemre esik ez az egész. Egyszerűen belebámulok a mélybarna íriszeibe, amik fél év után újra ugyanúgy néznek rám. Nem utálattal, nem lenézéssel, hanem mint egy régi barátra. Mert azok voltunk.
Kicsit hosszabb ideig, mint szoktam, lesütöm a szemem, utána a padlót kezdem el mustrálni. Érzem, ahogyan az összeszedettségem elmúlik, helyette újra az törött szárnyú lány leszek, aki nem bírja elviselni, hogy ő mindig az örök második. Akadozva fújom ki a levegőt, fanyar mosollyal bököm ki a kérdést, amire a választ már régóta tudom, de muszáj tőle is hallanom.
- Még mindig szereted? És ez nem fog változni, igaz?
Komolyan állja a tekintetem, végül a homlokát ráncolva rázza meg a fejét kissé összezavarodva.
- Miért fontos ez?
Megköszörülöm a torkom, kényelmetlenül helyezem a súlyt egyik lábamról a másikra. Őszintének kell lennem vele.
- Lehet, hogy Zora mégsem jutott túl rajtad - nyögöm fájdalmasan. - És a Liam-mel való házasság pusztán azért kell, hogy képes legyen elfelejteni.
Mark, ha lehet ezután még inkább elveszíti a fonalat. Kicsit közelebb jön, szkeptikus a hangja. Túl szép, hogy igaz legyen.
- Honnan veszed?
- Ahj - nyöszörgöm, az arcomat a kezeimbe temetem. - Én annyira nem akartam ezt.
- Tainley - teljesen elém áll, a csuklóm köré fonja ujjait, elveszi őket, hogy ne takarjanak. - Fogalmam sincs, miről van szó, kicsit egyértelműbben, ha kérhetem.
Nagyon közel van hozzám, mégis ez a pár centiméter egy egész szakadéknak tűnik kettőnk között. Azt hiszem észre sem veszi, hogy ezzel milyen érzéseket vált ki belőlem. Eddig is nehezemre esni kinyilvánítani az érzéseimet, viszont ezután...
- Tévedtem, oké? - csattanok fel keserűen. - Nem tudtam, mennyire nehéz neki, nem gondoltam volna, hogy képes egy házasságba menekülni! Elhúzott Londonba, azt hittem, akkor nem is jelent ez az egész olyan sokat!
- Azért ment el, mert túlságosan szeretett téged ahhoz, hogy bántson - emeli fel ő is a hangját. - Te többet jelentesz neki, mint én, hát még mindig nem érted?!
- De attól még hazudott!
- Pontosan azért, mert tudta, hogy ez lesz - engedi el végül.
Idegesen sepri ki a szemébe hulló tincseket. Hevesen hátat fordít, lassan járkál ide-oda. Kezét a zsebébe süllyesztve morfondírozik a hallottakon. Magával foglalkozik, én pedig pontosan ezért nem tudom már kontrollálni az érzéseimet, és azt veszem észre, hogy elkeseredetten sírhatnékom támad.
- Sajnálom, de annyira fáj - vonom újra magamra a figyelmét. - Mark, évekig barátok voltunk, és egyik percről a másikra ráébredtem, hogy én vagyok a felesleges harmadik. Szerinted milyen érzés volt rátok nyitni, és rádöbbenni, hogy totál hülyének néztetek? Milyen érzés volt együtt látni pont vele? A rohadt életbe, tényleg halvány gőzöd sem volt arról, mennyire beléd vagyok esve? Elveszítettelek!
Egy hang pedig a fejemben így válaszol: Nem veszítheted el, ami soha nem volt a tied.
A könnyeim nem tudnak megálljt parancsolni maguknak, felégetik a bőrömet. A sok-sok eltemetett fájdalom újra felszínre kerül, csak ezúttal egy olyan ember előtt, aki képes elmulasztani őket. Megint a kezeim menedékébe menekülök, és mivel lehetetlenség számomra tovább megállni a lábamon, a falnak dőlve csúszok le a földre. Rám tör a fojtogató sírás, ahogyan a múlt hét óta már annyiszor. Remélem, ezúttal utoljára, egy életre elég könnyet folyattam. Szakadozik a hangom, és állandóan megcsuklik, ez azonban nem akadályoz meg abban, hogy bocsánatot kérjek. Legalább százszor.
- Nem ezt akartam, de annyira kétségbeesett voltam...
Mark nem szól semmit, de tényleg semmit. Azonban hallom a lépteit, ahogyan a parketta megnyikordul alatta. Közelebb jön, leguggol előttem. Óvatosan a kezem után nyúl. Felsegít, nem reagál a kitörésemre, egyszerűen amikor már újra kiegyenesedek, közelebb húz magához. Megölel, nyugtatólag simogatja a hátamat, miközben én kapkodva próbálok levegőhöz jutni.
- Shh - csitít el. - Nem baj.
Az ölelése biztonságot és megnyugvást ad, úgy érzem magamat, mint aki végre hazatalált. Szükségem volt rá, bármilyen formában. Annyira furcsa, hogy egy fal lerombolásával megint úgy viselkedünk, mint amikor legjobb barátok voltunk.
Addig állunk ott, ameddig végül a szívverésem újra nem válik egyenletessé, ameddig a könnyeimet be nem issza teljesen a pulcsija, ameddig nem állok arra készen, hogy eltávolodva tőle megtöröljem az arcomat. A ruhám ujjára kenődött szemfestékre meredek, utána ismét rá.
Bűntudat, lelkiismeret furdalás és remény. Remény arra, hogy talán egyszer visszakapja Zorát, és még engem is barátként.
- Candy - szólít a becenevemen, mire akaratlanul melegség jár át. Pont, ahogyan régen. - Te se haragudj rám! - suttogja, mire csak gyengén megrázom a fejemet. Nem is tudnék.
És bármilyen furcsa is, a szívemet hasogató gyötrelem abban a percben megszűnik. Helyét átveszi egy csodálatosan egyszerű és békés beletörődés. A szívemen lévő sebek kezdenek begyógyulni, és ezzel kapok egy új esélyt arra, hogy tovább léphessek.