Karácsonyi meglepetés (késett)


Drága, egyetlen Olvasóim!


A rész HOLNAP érkezik (a kommentekre addigra természetesen válaszolok). Remélem még holnap is érdekelni fog Titeket, én újabb kedvencet avattam! :) 
Ma viszont egy egészen stílusosan megkésett karácsonyi meglepetéssel érkeztem hozzátok. Több bloggeres barátnőmmel külön megajándékoztuk egymást, én Vivian-t húztam, engem pedig Diana. Rengeteg apróságot adott nekem, többek között írt egy csodálatos novellát, amiben Deon, Norina és Belen szerepel. Úgy gondoltam, ezt mindenképpen szeretném veletek megosztani, hiszen én egész konkrétan sírva fakadtam rajta. Még egyszer nagyon szépen köszönöm neki, imádom!

Millió puszi, Azy

 

Örökké

​Norina a konyhapultnak támaszkodva figyeli, ahogy Belen kinyitja a sütőt megnézve az abban sülő húsokat. A meleg levegő hirtelen szinte arcon csapja, ezáltal hirtelen hátra ugrik. A pultnál álló lány szórakozottan töpreng az vajon segítsen-e neki, viszont, mikor kesztyű nélkül akar benyúlni a gáztűzhelybe megesik rajta a szíve. 
- Hagyd csak, majd én kiveszem! Nézd meg, hogy a fiúk felállították-e már a fát – szól Harry barna hajú barátnőjének, aki egyetértően bólint, majd elhagyja a helyiséget.  
December huszonharmadika van, azaz holnap van karácsony és ma hajnalban mindannyian hazautaznak a családjukhoz emiatt. Mindannyian úgy gondolták, együtt is meg kell ünnepelniük, ezért most vacsorára készülnek Harry londoni házában. Vagyis nincsen itt még mindenki, mivel Zayn és Deon még nem értek ide, szóval délelőtt csak Belen és Norina sütött, főzött és takarított. A fiúkra csupán a karácsonyfa feldíszítését bízták, mert egész nap semmit sem csináltak, csak lábatlankodtak, vagy a frissen sült süteményből csentek el jó pár darabot. Mindkét lány a fejét fogva rájött: attól, hogy idősebbek még ugyanolyan gyerekesek. 
- Esküszöm Harry, ha nem teszed le azt a telefont, akkor én magam fogom kiverni a kezedből! – fenyegeti meg Belen komolyan barátját magát meghazudtolva. Eddig nem igazán volt ennyire nyílt, nem viselkedett hisztisen és sose beszélt vele ilyen hangsúlyon. Ám, most rettentően ideges, képtelen magán uralkodni. – Megint azzal a lánnyal beszélgetsz? Egyáltalán ki a franc ő?! – Az utóbbi napokban sokat veszekednek, leginkább Belen akad ki. Senki se tudja mi folyik kettőjük között, csak az újságokban látták, hogy elég sok kép készült Harryről egy ismeretlen nő társaságában. A göndör hajú srác, pedig semmit sem mond. Nem tagadja, egyszerűen figyelmen kívül hagyja ezeket a kérdéseket, mintha senki se mondta volna ki őket. Még Louist is képes lerázni magáról, aki most feszülten figyeli a dühös lányt.  
Norina idegesen tekergeti szőke haját, nem akar az ünnepekkor veszekedni és végképp nem akarja, hogy Belen és Harry szakítson. Viszont tudja, az előbb említett lány teljesen jogosan ideges. Ő is az lenne, ha a barátjával hasonló helyzetbe kerülnének, de ő teljes mértékkel bízik Louis-ban. Belen-nek sosem inogott meg a bizalma, leszámítva az utóbbi időt. Nem akarja elveszíteni a szerelmét, annyi mindenen mentek már keresztül, hogy egyszer se jutott eszébe hasonló gondolat. Képtelenség ez az egész, Harry nem csalhat meg. Nem! Nem! Nem! – gondolja magában. A többieknek fogalma sincs miért lesz hirtelen még zaklatottabb, nem is hajlandó hangosan hangoztatni a magában vívott harcokat. 
A csengő hangja késként hasít a megfagyott légkörbe. Mindenki tekintete a kissé zilált Belen-re terelődik, aki emiatt feszengeni kezd, így a Zayn és Deon érkezése megváltásként éri. Összeszedi magát, beengedi őket, aztán inkább a konyhába megy, nem akar a vacsoráig Harry-vel találkozni. 
 - Harry elmondanád végre mi ütött beléd? – kérdezi ingerülten Louis. Nem hiszi el, hogy a barátja ekkora seggfej, nem ronthat el mindent, amiért annyit küzdött. Nem lehet ennyire hülye! 
- Nem – feleli teljesen higgadtan a kérdőre vont srác.  
- Sajnálom haver, de te egy hatalmas idióta vagy, ha elcseszed ezt a kapcsolatot – mondja őszintén Liam, a többiek pedig határozottan egyetértenek vele. Harry újra elengedni a füle mellett a kritizálásokat, csak arra gondol, hogy hamarosan vége a titkolózásnak. 
- Rendben fiúk, díszítsétek fel a fát gyorsan, amíg mi befejezzük a vacsorát – csapja össze sürgetően tenyereit Deon, aztán csatlakozik a két lányhoz a konyhába. 
- Minden rendben lesz Belen, nyugodj meg – próbálja kedvesen nyugtatni Norina a még mindig feszült lányt. – Ez csak egy félreértés! – feleli, bár ezt még ő sem gondolja teljesen komolyan. Ha félreértés lenne valószínűleg Harry elmondaná az igazat és nem venné félvállról a dolgokat, mert Belen igazán fontos számára. Legalábbis eddig mindenki ezt gondolta. 
- Minden rendben lesz – feleli elhaló hangon inkább magának, mintsem a többieknek. A lányok irányába fordulva próbál mosolyt erőltetni, nem akarja elrontani a karácsonyt a vitájukkal. 
A vacsora kezdetekor elég feszült a légkör, amin Niall és Louis megpróbál változtatni, így hamarosan mindenki beszélgetni kezd kivéve Belent. Elment az étvágya, pedig igazán jól sikerült a vacsora, igazából nem is gondolta volna, hogy sikerül ehetőre megcsinálni a fogásokat. 
A társalgást megszakítja a csengő hangja, már senkit sem várnak, hiszen Deon és Zayn rég megérkezett. Senki se tudja ki lehet az, kivéve Harryt, aki halkan bocsánatot kér és sietős léptekkel elhagyja a házat. Az étkezőbe hirtelen csend lesz, így kintről lehet hallani beszédfoszlányokat és a fiú mély hangja mellett felfedezhető egy női hang is. Belen mérgében összeszorítja fogait és kezei ökölbe szorulnak. Egy féltékeny libának gondolja magát, viszont nem érdekli, mert joga van hozzá. 
- Nyugodj meg – próbálja nyugtatni lágy hangon Deon. 
- Képtelen vagyok rá – rázza meg a fejét Belen. Furcsa módon nem kerülgeti a sírás, inkább a düh kezdi átvenni az egész testét, még sosem érezte magát ennél ingerültebben. – Most azonnal mondd el mi folyik itt! – kiabál Harry-re, aki abban a pillanatban lép be a házba. A lány idegesen feláll, szinte feldől a szék a hirtelen mozdulataitól.  
- Nem kell mindenről tudnod – válaszolja nemtörődöm módon a fiú. 
- Nem fogsz többé kitérni a kérdések elől! Megérdemlek egy magyarázatot, ha már valami nővel találkozgatsz – veti oda gúnyos hangon a lány. A többiek feszülten nézik a konfliktust, nem tudják mit tegyenek. – És még volt képed ide hívni! 
- A francba is, Belen. A nővéreddel voltam, hogy segítsen kiválasztani a számodra legtökéletesebb jegygyűrűt – adja fel a titkolózást idegesen. Azt hitte képes lesz kitartani, de azok az idióta újságok tönkretettek mindent. – Holnap akartam megkérni a kezedet, most pedig egy barátom elhozta, mert máskor nem tudtam volna érte menni – rázza meg csalódottan a fejét. 
- Te jó ég – Belen képtelen mást mondani. Olyan rettentően butának és szánalmasnak érzi magát, amiért ennyire féltékeny lett, de ez nem csak az ő hibája. 
- Őszintén, ha ennyire nem bízol bennem nem tudom megtegyem-e – közli komolyan Harry. Csupán cukkolni szeretné a barátnőjét, viszont tudja, minden egyes szavát elhiszi, főleg az arckifejezése alapján ezt tudja leolvasni. 
- Én pedig nem tudom igen-t válaszolnék-e – reagál rá lazán vállait megrántva, mire az előtte álló srác kihívóan felvonja szemöldökét. 
- Igazán? – kérdezi játékos hangsúllyal. Pár másodperccel később lassan térdre ereszkedik és zsebéből előveszi a fekete ékszeres dobozt. – Hozzám jössz feleségül, Belen Wallis? – arcán egy szívdöglesztő mosoly terül el, ahogy a lány reakcióját nézi. 
- Igen! Igen! Határozottan igen – sírja el magát, amint Harry feláll és ujjára húzza a csodálatos gyűrűt. Belen habozás nélkül csókolja meg leendő vőlegényét. Rögtön elpárolog a testéből minden düh és harag, helyette felváltja a végtelen boldogság. A társaság többi tagja megkönnyebbülten felsóhajt, majd tapsba törnek ki. – Annyira szeretlek – távolodik el könnyes szemekkel a szoros ölelésből. 
- Sosem jutott eszembe az, hogy megcsaljalak téged. Te vagy a legjobb dolog, ami valaha történhetett velem – mosolyodik el lágyan, miközben letörli menyasszonya könnyeit. – Nagyon szeretlek – csókolja meg újra szenvedélyesen.

3. - Búvóhely a fa tetején

Drága Olvasóim!

Ismételten csak köszönöm-köszönöm! Rengeteget jelent, hogy itt vagytok nekem, és a második rész alatt is megosztottátok velem a véleményeiteket. Akkora öröm volt olvasni, el se hiszitek. Bízom bbenne, hogy ez a fejezet is tetszeni fog. Itt már szerintem a legtöbbeteknek eléggé egyértelmű lesz, hogy mi történt a múltban, még így pár fontosabb részlet hiányában is. De ha nem, akkor sincs semmi baj, lesz még róla szó, ahol egyértelművé teszem. :) 
Még egyszer hálás vagyok mindenért nektek, Ti vagytok a legjobb olvasók már most! Mindenkinek kellemes, békés és boldog ünnepeket kívánok!
Rengeteg puszi, Azy


Úgy gondoltam, Liamre hagyom a dolgot, és inkább nem kommentálom. Úgysem tervezek sokáig a konyhában maradni. Meg nyilván, ha látja, hogy semmi bajom nincs, ő is megnyugszik, hogy nem szenvedtem miatta maradandó károsodást.
Gyorsan iszom meg a kakaót, nem várom meg azt sem, hogy rendesen kihűljön. Lerakom a bögrét magam mellé, hogy majd holnap elmosogatom. És terveim szerint indulnék felfele, amikor átkozottul elkezd fájni a gyomrom. Nem megyek sehova, ugyanis nem bírok elmozdulni. Egy ideig igyekszem nem foglalkozni vele, várom, hogy elmúljon a szorító érzés, de csak egyre rosszabb. Aztán már nem tudom megállni, az arcom eltorzul a hányingertől, a kezemet a szám elé kapom. 
- Nem nézel ki túl jól - állapítja meg Liam, és reflexből közelebb jön.
Én pedig ezzel egy időben a pulthoz rohanok, nem bírom tovább. Éppen van elég időm megkapaszkodni, utána szépen mindent kieresztek magamból, az összes kakaót és kaját, amit ettem. Nem tudom meddig tart, de attól a gondolattól, hogy hányok, csak még inkább rám tör. Undorító és gusztustalan az egész. 
Mikor már úgy vagyok vele, hogy elmúlt, kiöblítem a számat meg a mosogatót, hogy ne láthassa meg. A hajam szerencsére össze volt fogva,  így egyedül egy tincs szabadult csak ki, amit most a eltűrök.
Újra megtámaszkodom, zihálva veszem a levegőt, szédülök és ráadásul menten el is ájulok a szégyentől. Lesütött szemmel várom, hogy összekaparjam magamat.
Minden egyik percről a másikra történt, szinte fel sem fogom. 
- Sajnálom - nyögi ki Liam, és azon tanakodik, hogy mit segíthetne. Ekkor tűnik fel, hogy mellettem áll. Aggódóan mustrál, ami csak ront a helyzeten. Utálom, hogy itt maradt, utálom, hogy látott ilyen helyzetben, utálom, hogy még mindig nem hagy egyedül.
Mielőtt még feltehetne bármilyen kérdést is, hevesen megrázom a fejemet.
- Tainley, én.. - kezdene bele, mire megfordulok.
Remeg az ajkam, és iszonyatosan közel vagyok hozzá, hogy újra elsírjam magamat. Azonban pontosan tudom, hogy már így is egy életre eleget aláztam meg magamat előtte. Nem szabad még egyszer gyengének látnia.
Ezért csak lesütöm a szememet, nem bírom állni a tekintetét. Megrázom a fejemet még egyszer. Ezzel is azt mutatom neki, hogy "inkább ne mondj semmit". Kikerülöm, és egyetlen szó nélkül hagyom ott a konyhába, teljesen összezavarva.
Nem érdekel. Nem érdekel, hogy segíteni akar, nem érdekel, hogy nem tett egy rossz megjegyzést sem arra, amiket látott. Mert én tudom, mit gondolhat, és nem várom meg, ameddig hangot ad neki.
Elindulok felfele, leküzdve az émelygést. Nehézkesen igyekszem fel a lépcsőn, nem merek gyorsabban menni. Már a fordulónál járok, amikor lépteket hallok magam mögött. Lelassítok egy percre, tétovázva fordulok hátra.
Liam éppen jön ki a konyhából, és amikor meglát, megtorpan. Ő sem mozdul, és én sem. Mindketten egy pillanat erejéig csak bámulunk egymás szemébe. Én nem tudok semmit sem kiolvasni a szeméből, és nagyon remélem, hogy ő sem az enyémből.
Elkapom a fejem, majd tovább megyek.

Nem tudok visszaaludni, egész éjjel fent maradok. A rosszullét amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is. De a kínzó és idegesítő gondolatokat maga mögött hagyta. 
Liam látott sírni, hányni. Mi jöhet még?
Inkább felmegyek a galériámba, és a gitáromat a kezembe véve pengetem halkan. Ismeretlen dallamokat ismételgetek, és ami megtetszik, lejegyzem. Sorokat írok, amik között nincs közöttük összefüggés, mindegyik más és más. Ezeket is lefirkantom, hátha egyszer még jól fog jönni.
Egy idő után elfáradok, és már nincs erőm tovább folytatni. Lemegyek az ágyamba, azonban még ekkor sem tudok aludni, álmos egyáltalán nem vagyok, csak kimerült. Ezért a hátamon fekve bámulom a plafont, és gondolkozom. 
Gondolkozom azon, milyen volt, amikor legutóbb itt volt Zora, és most minden mennyire más. Mennyire megváltoztunk. Nem csak a kettőnk közötti testvéri szeretet, összetartás és feltétlen barátság hiányzik. Mert mi hárman voltunk barátok. Mert mindketten szerelmesek voltunk. Csak egy hiba volt: ugyanabba a srácba.
Nem szeretném, ha ezen járna az agyam, mert minden egyes emlék fájdalmat okoz, mégsem tudok megálljt parancsolni magamnak. Hisztérikusan a hajamba túrok, majd felülök. Megdörzsölöm az arcomat, és a telefonomért nyúlok. A képernyő fénye miatt hunyorognom kell. Megvárom, ameddig a szemem megszokja, utána megnézem mennyi az idő.
Hajnali öt.
Úgy döntök, most már felesleges lenne visszaaludni, ezért nem is próbálkozom vele többet. Inkább feloltom a lámpát, ezzel halvány fénybe borítva az egész szobámat. Elnyomok egy ásítást, kikászálódom, beágyazok, és felhúzom a redőnyt. Kint sötét van, még minden nyugodt és csendes. A hóhullás viszont elmúlt, most vastag fehér takaró borít be mindent.
A franciaágyammal szemközti szekrényhez megyek, kiválasztom a ruhámat. Az ajkamba harapva tanakodok, végül egy sötétkék farmerre esik a választásom. Kiveszek hozzá egy halvány, rózsaszín felsőt, és egy fehér kötött pulcsit.
Összeszedve a fehérneműimet és az illatgyertyáimat, a folyosó végén található fürdőbe veszem az irányt, amit még az enyémnél is jobban szeretek, mert minden óceánkék és homokbarna színekben pompázik. A csempék, a törülközők, a lámpa, a díszítés, a tükör, a függöny, szinte tényleg minden. Megindítom a vizet, lerakom a ruháimat egy székre, levetkőzőm, utána pedig meggyújtom a gyertyákat.
Legalább másfél óráig ülök a melegben, csak akkor bírom rávenni magamat, hogy kiszálljak, amikor már  fázni kezdek. Leeresztem a vizet, és egy gyors törülközés után magamra veszem a köntösöm. Megszárítom a hajam, lófarokba kötöm, kifestem magamat, aztán felöltözök. Mire végzek már fél hét van. 
Tudom, mit jelent ez. Hétfő van, fél hét. Ki érkezik ekkor dolgozni hozzánk?
A szívembe beköltözik az ismerős szorongás, és bárhogyan is próbálom elnyomni, nem sikerül. Tegnap óta az összes érzés kétszeres erővel zúdul rám, mintha csak pár hete történt volna minden. Minden gyötrelmem, dühöm és megalázottságom ismerős társként üdvözöl. Minden megismétlődik. 
Az agyam arra figyelmeztet, hogy védjem meg magamat, eszembe se jusson megtenni, amire a szívem kényszerít. Nem szabad lejjebb taszítom magamat, kerülnöm kell őket, ahogyan eddig is. 
Nem vagyok elég erős, így mire feleszmélek már a szövetkabátban és a hatalmas sálammal a nyakamban sétálok az udvaron. Egyenesen az állatok felé tartok, ahol dolgozik éppen. Muszáj látnom, hogyan reagál, amikor megtudja.
Az istálló közepén egy hosszú betonút fut végig, két oldalán karámok, a többségében lovak vészelik át telet. Az én fekete ménemnek, Ördögnek a végén van helye, így most leteszek róla, hogy gyorsan megsimogatom. Nem ezért jöttem.
A talpam alatt ropog a friss hó, és a reggeli félhomálynak köszönhetően csak akkor vehetne észre, ha teljesen előtte szobroznék le. Megállok a bejáratnál, zsebre tett kézzel figyelem. Mivel sötét van, a lámpák fel vannak oltva, sárga fényük betölti a teret. Ő pedig ott áll, éppen Kleopátra sörényét fésülgeti.
Mindig ezzel kezd. Fésülgeti és simogatja őket, trágyát lapátol, utána ad nekik enni és inni. Kiválaszt párat, megedzi őket, visszahozza őket, és végzett is. Minden délelőtt itt dolgozik.
Beszívom a széna és a trágya egyvelegének jellegzetes szagát, aztán kifújom a levegőt. Ajkamba harapok, aztán megköszörülöm a torkom, hogy észrevegyen.
Megáll a keze, felém néz. Alig láthatóan összehúzza a szemöldökét, majd félrerakja a kefét, és elindul hozzám. A bakancsa szinte némán ütődik neki a földnek. Ahogyan egyre közelebb érkezik, úgy bizonytalanodom el egyre jobban, annál nehezebb fenntartani a keménység látszatát.
Muszáj emlékeztetnem magamat, hogy ezúttal nekem kell az erősebbnek lennem. 
Nem rúgtam ki, nem küldtem el. Ennek az egyetlen oka, hogy nem akartam feltűnést kelteni. Hogy szinte egyszerre menjen el a háztól Zora és ő is? Túl feltűnő lett volna, és anyáék biztosan gyanakodni kezdek volna. Az pedig kizárt, hogy ők megtudják. Kerültem őt, csak néha futottunk össze. Soha nem szóltam hozzá, és fordítva.
Megáll, kérdőn méreget. Összefonja maga előtt a karjait.
- Igen? 
- Zora hazajött - reagálok némi habozás után. - Tegnap - bámulok rá.
Mark mindig is helyes volt, szinte megbabonázott a külsejével. Kusza, a szemébe hulló tincsek, pimasz mosoly, mocskos humor és rekedt hang. Mindent szerettem, amit mondott, tett vagy pont azt, amit nem. Tökéletes volt számomra, akire mindig számíthattam, aki mindig mellettem állt.
Ráncokba szalad a homloka.
Túl közel van hozzám, érzem, ahogyan a levegő a tüdőmben reked, és ott is marad. Elfelejtek lélegezni, félek, hogy meghallja a szívem rendszertelen verését.
- És? - vonja fel a szemöldökét egy gúnyos mosoly kíséretében. - Már vége.
- Tudom...
Azzal, hogy felhánytorgatja a múltat, gyomorszájon vág. Persze, hogy tudom. Hogyan lennék képes elfelejteni? Minden nap bevillan a kép, minden nap emiatt sírom álomba magam. 
- Miattad történt így. - Tisztán kihallatszik a szemrehányás és a düh a hangjából. Gyűlöl engem, amiért elveszítette őt miattam. -A te hibád, hogy elment.
Leküzdöm a feltörő érzéseimet, átalakítom valami mássá. 
- Vele jött a vőlegénye - szorítom össze az ajkaim.
Dühös vagyok rá, legszívesebben neki esnék és szétkarmolnám az arcát. Mindent megtennék, csakhogy akkora fájdalmat okozzak neki, amennyit ő nekem azzal, hogy nem viszonozta az érzéseimet, és átvert.
A mosoly lehervad az arcáról, a tekintete elsötétül.
- Mi van? - kérdezi összezavarodva. - A vőlegényével?! 
Nem válaszolok, meredten nézek a szemébe, ami már olyan sokszor megtévesztett. Mark már korántsem olyan fölényes. A tudat, hogy a nővérem már mással van, kikészíti. 
- Csak nem gondoltad, hogy még mindig téged szeret? - Ezúttal én vagyok az, aki önelégült mosolyra húzza a száját. - Ugyan.
Mindent azért csinálok, mert még ennyi idő után is kínoz a tudat. A tudat, hogy nem vagyok elég jó neki, a tudat, hogy olyat akarok, amit nem kaphatok meg. 
- Menj innen - vágja hozzám durván, elindul vissza. Nem kíváncsi többre, nem akar többet hallani. Kár, hogy engem ez nem érdekel. Ideges vagyok, mert az neki sose számított, hogy én hogyan érzek. Egyedül Zora volt a fontos. 
- Azt hitted nem lépett még tovább, és esetleg azzal, hogy visszajött, majd újrakezditek? - nevetem ki, miközben folyamatosan az jár a fejemben, hogy fájjon neki. 
Szenvedj, Mark! Cseréljünk helyet. Érezd, amit én. 
Idegesen fordul vissza. Látom, hogy legszívesebben a falhoz vágna. Eltaláltam a gyenge pontját. Heves mozdulatot tesz, mondani akar valamit, de aztán lenyeli. Lassan jön ismét elém, pontosan két lépésre tőlem megáll.
Elvigyorodik, és már ebből tudom, hogy az ő visszavágása nagyobbat fog ütni, mint az enyém.
- De tudod mi a vicces? - tárja szét a karjait.
- Mi? - szólalok meg halkan, nem bírok hangosabban. Félek, hogy elcsuklana a hangom, és rájönne, hogy még mindig képes bántani.
- Nem számít, hogy Zora kivel van, vagy kivel nincs - rázza meg a fejét, egy hosszabb tincs kiszabadul a füle mögül. - Téged akkor sem foglak tudni szeretni. Soha.
Komolyan mondja. Az utolsó mondatával nem viccel, és nem szándékosan kegyetlen. Pusztán őszinte. És éppen ezért ez az, amitől elszorul a torkom. Ez az, amitől úgy érzem magam, mint aki éppen a pokolban ég.
- Utállak - nyögöm ki, minden kitartásomra szükség van, hogy ne engedjek ki egy könnycseppet sem.
- Nem - nyúl az állam alá lassan egyetlen ujjával, vontatottan csóválja a fejét. - Szeretsz.
Közelebb hajol, érzem a leheletét az arcomnál. Az ajkunk szinte össze ér. Én pedig tehetetlen vagyok, pusztán állok, és várok. Várok valamire, ami nem fog megtörténni. Bármennyire is tisztában vagyok vele, hogy pusztán szórakozik velem, képtelenség kiszakítanom magamat az érintéséből. Ahhoz túlságosan is a rabjává tett.
- Én vagyok az, aki utál téged - suttogja szinte a számba a gyilkos szavakat. 
Mielőtt bármit is reagálhatnék, eltávolodik tőlem. Dühödt pillantással néz rajtam végig,és amikor a könnyes tekintetemmel találkozik az övével, észreveszi, amit nem kellene: ő győzött. 
- De én soha nem akartam ártani neked... - mondom megtörten.
- Akkor nem kellett volna hagynod, hogy Zora miattad szenvedjen - rántja meg a vállát nem törődő stílusban, de a hangja kemény és fagyos. 
És ennyi. Nem hajlandó többet beszélgetni, részéről le van zárva a dolog. Elfordul, és visszasétál Kleopetrához. 
Én pedig nem bírok tovább maradni. A sírást magamba fojtva, sietve hagyom magam mögött az istállót, a házhoz rohanok. Eszembe sincs bemenni, hiszen valószínűleg már anyuék kezdenek felébredni és reggelizni. Nem akarok velük találkozni, pláne nem Zorával összefutni. Biztos vagyok benne, hogy ugyanaz lenne, mint múltkor, és neki esnék. Rajta tölteném ki  a dühömet, amiért Mark őt szereti, és nem engem.
Egyetlen hely van, ahol még egyszer sem nem találtak meg: a fa tetején.
A szobám ablaka mellett magaslik egy hatalmas tölgy, és a szerteágazó ágainak, illetve a kiálló bütyköknek köszönhetően könnyedén fel tudok rá mászni. Kiskoromtól kezdve ide bújok, amikor el akartam rejteni az erőtlenségeimet. Igaz, hogy közel van a házhoz, de a szüleim és Zora mindig elfelejtett felnézni. A szemük előtt voltam, mégsem láttak soha.


Sokáig nem jövök le. Nem mászok fel teljesen, de éppen eléggé ahhoz, hogy ne vehessenek észre. Tulajdonképpen nem csinálok semmit, csak meredek a semmibe. Innen jól belátni mindent, az egész birtokunkat. Az istállót, a pavilont, a tavat, az arborétumot, a boros pincét és a hatalmas mezőt, ahol nyáron a lovak szoktak legelni. A másik irányban látszik a házhoz tartozó előkert, a kovácsoltvas kapuval, a sok kőszoborral és formára faragott növényekkel.
Jó érzés kiűzni Markot és Zorát a fejemből legalább egy kis időre. Elterelem a figyelmem az éledező reggellel. Egyre inkább világosodik, ezzel pedig egyre inkább kezdem érezni, hogy mennyire szükségem lett volna az esti alvásra.
Kis híján elbóbiskolok a fa tetején, amikor beszélgetésfoszlányokat hallok. Erre rögtön éberebb leszek, és óvatosan lekukucskálok.
- Te menj, kérdezd meg Mark-ot, én addig megnézem arra - mutat anya a kert vége felé, miközben begombolja magán a kabátot. 
Apa az istálló felé megy, anya pedig egyenesen tovább, a tó mellett felépített kőpavilonhoz. Mindkettő helyen gyakran megfordulok, csak az a baj, hogy most egyiknél se fognak megtalálni. Meg egyébként is... miért keresnek? Anya még mindig mérges a tegnap este miatt? 
Le akarnék menni, hogy megkérdezzem, mi ilyen sürgős, de a következő pillanatban Zora és Liam is megjelenik. Egymás mellett állnak meg a lépcsőn, Liam karja a nővérem vállán pihen, természetes szeretettel vonja magához. 
Rögtön meggondolom magamat. 
- Nem értem, minek keresik - jelenti ki Zora Liam mellkasába fúrva az arcát - Szerintem már nincs is itthon.
- Csak megnézik, hátha... 
- Sietnünk kéne már - néz türelmetlenül az aranykarórájára. - Elkapkodják a legszebbeket.
- Biztosan nem - nyom egy puszit a homlokára Liam.  - Ne aggódj!
Kíváncsi lennék, mégis miről van szó, de bármilyen nagy is a kísértés, hogy lemenjek és megtudjam, biztosan nem buktatom le magamat. Télen nehezebb elbújni a lombkorona hiánya miatt, így is félő, hogy talán kiszúrnak. 
Mozdulatlan maradok, és fentről fürkészek. Pár percen belül a szüleim tanácstalanul érkeznek vissza.
- Akkor menjünk - vonja meg vállát anya, miközben már mennek befelé.
- Majd még megpróbálom felhívni - vakarja meg apu a tarkóját, aztán követi őket. 
Az ajtó csapódik, és egyszerre minden hirtelen túl csendesnek tűnik. Akaratlanul is fellélegzem.
Biztosan bemennek valamiért a városba, talán fenyőfáért. Semmi kedvem úgy velük tartani, hogy Zora is csatlakozik.
Hatalmasat sóhajtok, és inkább megvárom azt is, míg teljesen tovább állnak. Mikor már apa kocsija kihajt a kapun, feltételezhetően mindenkivel benne, elindulok lefele a fáról. Végre egyedül maradtam a házban.
Átvetem a lábam az ágon, erősen kapaszkodom az ágba. Nem számít a cipőm, sem a ruháim, már elégszer másztam fel ide, hogy tudjam, miképpen kell lejutni mindenféle baleset és ruharongálódás nélkül. Többnyire.
Éppen csak elkezdenék mászni, amikor egy hang kis híján eléri, hogy azzal a mozdulattal le is essek.
- Tegnap enyhe agyrázkódásod volt, erre te felmászol egy több méteres fára?
Oldalra nézek, de senkit nem látok. Óvatosan megfordulok. Az arcomon önkénytelenül is  hitetlenkedő grimasz jelenik meg, amikor felismerem Liamet. Ezek szerint ő nem ment velük. Ott áll nem messze, és engem fürkészik.
Mi a fenét keres már megint itt? 

Reményvesztett - ajánló



Drága Olvasóim!

Ezúttal egy fantasztikus, még az elején járó blogot szeretnék nektek ajánlani, amit a drága Shannon ír. Még csak nem rég indult el (csupán az első fejezetig van meg), így tökéletes alkalomnak találom, hogy megismertessem veletek egy kicsit. Remélem minél többen néztek be hozzá, és minél többen fogjátok olvasni Őt, mert megérdemli a figyelmet! :) 


Reményvesztett

Író: Shannon
Téma: Harry Styles fanfiction 
Részek megjelenése: Hétvégente

A híres fiúbanda tagjának, Harry Stylesnak mondhatni tökéletes élete van, legalábbis ezt a látszatot tartja fent. A legújabb albumuk eladási száma felfelé ível, a turné végeztével a családját is többet látja és, mostanában, még a botrányok is elkerülik őt. Ám, aki igazán közelről ismeri Harryt, az tudja, a vidám maszkja mögött valami igazán más lapul, valami, amit mindenki elől el akar rejteni.
Jaylin öt éve reménykedik abban, hogy egy éjjel újra megpillanthatja a kivilágított verandán a már feledésbe merült arcvonásokat. De, a remény kezd elveszni, amikor már senki segítségére se számíthat, és mindenki próbálja meggyőzni: ideje továbblépnie. Azonban ő képtelen elfelejteni a történteket, minden egyes nap újra, s újra lejátszódik benne az a délután, ami az egész családja életét megváltoztatta, viszont senki se tudja pontosan mi történt aznap. Ő maga sem.
Mikor a sors csalfa fintora végett kétszer is találkozik ez a két teljesen különböző világ, már semmi sem lesz ugyanolyan. A fiú elhatározza, segít megtalálni azt, amelyet oly régóta keres a boldogtalan lány, de egyikük sem azt kapja, amire számít.

2. - Nem kell rám vigyázni

Drága Olvasóim!
Te jó ég! Szórakoztok velem? Ennyi kommentről, feliratkozóról és bátorításról álmodni sem mertem volna, túlszárnyaltok mindent. Elképesztőek vagyok, nálatok jobbat nem is kívánhatnék, esküszöm! 
Nagyon reménykedem benne, hogy ez a rész is tetszeni fog. Valójában nagyon nem ezt szerettem volna, de így alakult. Kíváncsi lennék a véleményetekre, úgyhogy ha tehetitek, és van kedvetek, időtök, energiátok, kérlek osszátok meg velem a gondolataitokat. Rengeteget jelentene!

Rengeteg hála, Azy


Tulajdonképpen sokkal kínosabb is lehetne a helyzet. Mondjuk, ha mind a hárman - anya, én, de még apa is - csak sokkoltan bámulnánk rájuk, és egy szót sem szólnánk. Igen, az határozottan gázabb lenne. Az a megoldás viszont, hogy a szüleim úgy tesznek, mintha ez teljesen rendben lenne, kevésbé. Próbálnak jó képet vágni az egészhez, udvariasan mosolyognak Liam-re, bemutatkoznak.
Mindent megtesznek annak érdekében, hogy ne üljön ki az arcukra a megdöbbenés.
Elvégre mióta is ismerik egymást? Zora kicsivel több, mint fél éve ki Londonba. Ezek szerint pár hónap ismeretség után, máris úgy gondolták, hogy ideje összekötni az életüket. Ez pedig... őrültség.
És én?
Abban a pillanatban, amint meglátom Zorát, és találkozik a pillantásunk, rosszul leszek. Mindent magam előtt látok, égetően pontosan jelennek meg előttem az emlékképek, az, hogy mit tett velem. Tudom, hogy már hét hónap telt el, és a fájdalomnak enyhülnie kellett volna. Már nem szabadna meghasadnia a szívemnek, akárhányszor azt látom, ő mennyire boldog azok után...
Ennek ellenére mégsem léptem még tovább. Nem vagyok rá képes, mert elfojtottam a gyötrelmeimet, soha nem engedtem ki igazán. Nem beszéltük meg, nem békültünk ki, és én azt játszottam, hogy jól vagyok.
Lenyelem a feltörő keserűséget, összeszorítom az ajkamat, szigorúan bámulok rá. Ne törj meg, ne törj meg, ne törj meg! Tilos, hogy lássa a gyengeségedet.
Anya rájön, hogy mivel érkezett egy meglepetés vendég is, muszáj lesz kirakni még egy terítéket. Sűrű bocsánatkérések közepette inkább elviharzik a konyhába. Ameddig Liam levetkőzik, apa várakozóan ácsorog mellette, már traktálja a szokásos történeteivel. Egy új ember, aki még nem hallotta milliószor, hogyan indult be a Lain üzlet, hogyan lett az egyszerű pincérből étteremlánc tulajdonos. A vállára csapja a tenyerét, majd anélkül, hogy tekintettel lenne ránk, elindul vele az ebédlő felé.  Liam még futólag visszafordul, rámosolyog Zorára, mire ő puszit dob neki, és mutatóujjával a siker jelét mutatja.
Apa elfogadta. Anya a keményebb dió, inkább neki lesz ez ellen kifogása.
Túl későn eszmélek rá, hogy csak én és Zora maradtunk a tágas előtérben. Pedig pontosan ezt akartam elkerülni.
Egyszerre túl szűkös lesz a ruhám, érzem, ahogyan a mellkasom szabálytalanul emelkedik fel-le. El akarnék menni, de legyökereztem. Csak bámulok rá, megfigyelem, hogy mennyit változott.
A haja hosszabb lett, arany loknikban verdesi a vállát. A szemei csillogóbbak, és erősebben vannak kifestve, mint régen. A porcelánszínű blúza tökéletesen illik rá, olyan, mintha egy Vouge fotózásról jönne éppen.
Éppen a csizmáját húzza le, de mikor sikerül megszabadulni tőle, felnéz.
- Szia - köszön halkan, zavarában egyik súlyt a másikra helyezi.
Fél. Fél tőlem, és attól, hogy visszajött, miközben pontosan tudja, ezzel sok kockázatot vállal. Ő kért, hogy felejtsük el az egészet, ő kért, hogy tartsuk titokban, miközben ő, egyedül ő volt az, aki hazudott.
Én pedig belementem, mert túlságosan szégyelltem magam.
- Szia - hangzik a tompa válaszom, összekulcsolom a kezemet a mellem alatt. Muszáj erősnek kinéznem.
- Candy... - kezd bele, de közbevágok.
- Ne becézgess.
Meglepődik, mennyire ellenséges vagyok. Komolyan azt gondolta, hogy mindent elfelejtek?
- Tainley - helyesbít inkább. - Én szeretném, ha normálisan tudnál viselkedni, ameddig itt vagyunk - préseli össze az ajkait, kérlelően bámul rám. - Ez nagyon fontos lenne nekem, szóval kérlek!
Az utolsó mondata mindent elárul. Nem azért akarja, hogy ne csináljak botrányt, mert szeretne kibékülni. Vagy mert megbánta. Egyedül a látszat fenntartása a cél. És nem kérdés, ki miatt.
- Nem mondtad el neki? - ráncolom a homlokom.
Akaratlanul is megkönnyebbülök. Nem akarnám, hogy már a nővérem vőlegénye is tudjon arról, mennyire megaláztak.
- Halkabban! - csitít el, vonásai kétségbeesetten eltorzulnak. - Ne rontsd el!
Egy percig némán állok, és meredten pásztázok egy arcot, amit szinte már fel sem ismerek. Ami ugyanolyan, mint az enyém, és mégis teljesen más van mögötte.
Szerencsém van, anya jelenik meg az előtér másik felében, kezében egy fémtálcán siet az ebédlőbe a plusz tányérokkal, evőeszközökkel, poharakkal. Miközben elmegy közöttünk, ránk szól:
- Gyertek, kezdhetünk enni! - Aztán azzal a mozdulattal eltűnik, és újra kettesben maradunk.
Tisztán érezhető a feszültség a levegőben.
Fogalmam sincs milyennek kellene lennem. Egyszerre érzek csalódottságot, dühöt, megvetést és fájdalmat. Nem gondoltam volna, hogy Zorát jobban érdekli az, hogy titokban maradjon ez az egész, mint hogy újra megpróbáljon kibékülni velem. Nem gondoltam volna, hogy lesüllyed megint odáig, hogy belekezd az ostoba meséibe.
- Tartsd titokban - suttogja.
Nem kérlel, nem rimánkodik, és nem csillog bűntudat vagy meggyötörtség a tekintetében. Még mindig azon az állásponton van, hogy nem hibázott.
- Nem mondhatod meg, mit csináljak - rázom a fejemet kissé hevesebben, mint kellene.
- Liam fontos nekem - keményednek meg a vonásai. - És mindent megteszek, hogy megtartsam. Mindent.
Elszántan néz rám, soha nem láttam még ennyire... birtoklónak.
- Ezt most hogy értsem? - vonom fel a szemöldökömet kíváncsian.
- Úgy, hogy bármi is történt, mindketten azt választottuk, hogy magunk mögött hagyjuk - hívja fel rá a figyelmemet nyugodtan. - És ha te nem is akarsz tovább lépni... én megtettem.
Némán tépelődök magamban, próbálok valami válaszfélét kinyögni. De mit mondatnék?
Próbálta megbeszélni velem a dolgot, csak nem hagytam. És amikor a hallgatás mellett döntöttem, megadtam az esélyt Zorának, hogy elmenjen innen, és úgy jöhessen vissza, mintha mi sem történt volna.
Nem figyelek rendesen, már csak azt látom a szemem sarkából, hogy kikerül, és ő is csatlakozni készül a neki szervezett vacsorához.
Megbántottan és hitetlenül fordulok utána. Figyelem, ahogy határozott léptekkel halad, és csak még jobban összeszorul a szívem.
Liam tűnik fel, aki éppen miatta jött vissza, biztosan kezdte érezni, mennyire kellemetlen a szüleinkkel kettesben lenni. Átkarolja, nyom egy puszit a homlokára, és halkan beszél hozzá, miszerint inkább menjenek, mert anya kezd türelmetlen lenni.
Bármennyire is rosszindulatú és gonosz, folyamatosan az jár a fejemben, Zora mennyire nem érdemli meg ezt. Az egész helyzet rohadtul igazságtalan. Én voltam az, akit összetörtek. Engem vertek át, velem szórakoztak. Mégis ő az, aki boldog.
Felnézek, mire a pillantásom találkozik Liam-ével. Egyedül áll, pontosan rám mered. Láthatóan összezavart, mintha olyat látott volna, amire nem számított.
Gyorsan törlöm le a könnyem, amiről észre se vettem, hogy kicsordult. A tenyerem alatt szinte forró az arcom. Próbálom menteni a menthetőt, eltüntetni a megaláztatásom jeleit. Azonban még így is tudom, hogy elkéstem.
- Tessék? -  rázom meg a fejem erőtlenül.
Biztos vagyok benne, hogy kérdezett is valamit, amit nem hallottam. Liam egy ideig nem szól. Nem akarom tudni mit gondol.
- Te nem jössz? - ismétli meg végül, fejével az ebédlő felé int.
Nem merek jobban ránézni, egyszerűen képtelen vagyok. Ezért a fejemet lehajtva rázom meg ismét, nemlegesen. Többre nincs erőm.
Megfordulok, és hogy Liam semmit se tudjon már reagálni, elindulok felfele. Tudom, hogy figyel, hallom, ahogyan nem megy el, érzem a tekintetét magamon. És lefogadom, azon gondolkozik éppen, hogy milyen jól tette, hogy épelméjű testvért választotta.


Egész este forgolódom, nem jön álom a szemere. Hiába fordulok a másik oldalamra, folyamatosan az a pár perc jár az eszemben, újra és újra.
Miután a nővérem vőlegényével üzentettem meg, hogy nem vagyok éhes, és kihagyom a várva várt vacsorát, anya őrjöngött természetesen. Tulajdonképpen nem is számítottam másra,  ez nála tiszteletlenségnek számít. Feltopogott a magassarkújában, idegesen akart benyitni a szobámba, hogy azonnal lerángathasson. Miután azt azonban zárva találta, még üvöltözött velem egy ideig. Úgy tettem, mintha nem hallanék semmit. Taktikát váltva próbált a lelkemre beszélni, és azt hajtogatta, ez mennyire fontos mindannyiunknak, elvégre Zora hét hónap után hazalátogatott. Nem akartam azzal elrontani a kedvét, hogyha a drágalátos lánya ennyire szerette volna látni, akkor hamarabb is megtehette volna ezt, elvégre London pusztán pár órára van. A szép szó sem hatott nálam, így anya hatalmas sóhajjal inkább feladta, és visszament.
Halk, fáradt sóhaj hagyja el a számat. Megdörzsölöm az arcom, az oldalamra fordulok, és felülök. A takarót félrelököm, a vékony, halvány rózsaszín köntösömet magam köré csavarom, ugyanis a cicanadrágból és a bő 1975 együttes felsőből álló pizsamám nem igazán melegít takaró nélkül.
Összekötöm a derekamnál, majd a papucsomba bebújva lépek ki a szobámból, ami pontosan Zora mellett van. Nem szűrődik ki semmi fény, tehát biztos lehetek benne, hogy már alszanak. Már ha a szüleim engedték, hogy Liam a szobájában lakhasson, ameddig itt van.
Hangtalanul megyek végig a folyosón, le a lépcsőn. A túl nagy ház hátránya, hogy minden sötét, és üres. Szinte alig látok valamit, lassan botorkálok. Közel járok a konyhához és szinte már a megkönnyebbülés jár át, hogy épségben megérkeztem, amikor hirtelen valami kemény csapódik neki a fejemnek.
Egész pontosan az az ajtó, amin éppen készülnék bemenni.
- Mi a franc...?! - kérdezem hitetlenül, tenyeremet az arcomhoz kapom, ahol a tömött fa nekem ütődött.
- Basszus, ne haragudj - érkezik egy hang a sötétből, majd a következő pillanatban az ablakhoz tartozó égősor fénye villan fel. Piros, kék, sárga, fehér, zöld. Piros, kék, sárga, fehér, zöld. Aztán gyorsabban. Bekönnyezik a szemem, összefolynak a színek. - Nem tudtam, hogy...
- Hogy itt lakom? - nyögöm fájdalmasan, még mindig az érintett területeket masszírozva.
- Hogy összefutok valakivel - fejezi be a mondatát, mintha nem is vágtam volna közbe. - Jól vagy?
Nos, ez egy jó kérdés.
A fejem lüktet, szerintem a fél szememre megvakultam, a fejemen egész biztosan egy piros csík vagy egy óriási pukli virít. És ha még nem lenne elég, ezen kívül kissé szédülök is.
- Persze.
- Nem úgy nézel ki - állapítja meg aggodalmasan. Bűntudata van, amiért rám nyitotta az ajtót.
Nem mondhatni, hogy én olyan jól bemutatkoztam volna neki azzal, hogy látott sírni, de ő lazán túltesz rajtam. Mégis hogy lehetek annyira szerencsétlen, hogy az első adandó alkalommal pofán vág? Mennyi volt ennek az esélye?
- Akkor ne nézz rám - csúszik ki a számon mindenféle meggondolás nélkül. Végre már nem annyira forog a világ, úgyhogy lassan kinyitom a szemem, pár pislogás után pedig a kép is tisztulni kezd. - Ne aggódj - nyugtatom, bár még mindig alig állok a lábamon.
Kételkedve mér végig, homlokát ráncolva áll előttem. Nem nagyon érdekel, kicsit összeszedem magam, és nagy lendületet véve megindulok. Próbálok határozottnak tűnni, hogy ne reagáljuk túl a helyzetet.
- És ha most megbocsátanál... - kerülném ki, azonban két lépés után már meg is ingok. Jobban bevertem a fejem, mint gondoltam volna.
Lehunyom a szememet, kezemmel a pult felé tapogatok, hogy támaszt nyújtson. Sehol sem találom, a kétségbeesés eluralkodik rajtam.
Azelőtt a pillanat előtt, hogy a földre zuhannék, Liam a fél kezével utánam kap, pont időben. A fejem majdnem koppant.
- Szerintem az lesz a legjobb, ha most kis ideig nyugton maradsz - jelenti ki komolyan, majd a legkevesebb erőlködés nélkül segít felállni.
Ha több erőm lenne, biztosan leráznám magamról, de sajnos nincs. Még mindig csukott szemmel engedem, hogy először kissé magához húzzon, biztos talajra állítva. Megcsap a tusfürdője és a samponja illata, azonban mire megállapíthatnám magamban, hogy ezek szerintem nemrég zuhanyozott csak le, már a konyhapultnak támaszkodom.
Fejemet a fél tenyerembe fektetve várom, hogy elmúljon a szédülés. Olyan ez, mint amikor hirtelen áll fel az ember, és minden elsötétül előtte. Csak ez most hosszabb. Egy darabig még meg sem mozdulok, csak az óra halk kattanásait lehet hallani. Rákoncentrálok, ezzel elterelem a figyelmet arról, hogy ne hányjam el magam.
Amikor már kicsit jobban érzem magam, felemelem a fejemet. Liam még mindig közel áll, és feltűnik, hogy a fél kezét a karomon tartja, csak a biztonság kedvéért.
- Azt hiszem abbamaradt - mondom halkan, és reflexszerűen húzódok el tőle. - Köszönöm.
- Egész biztos jól vagy? - kérdez rá még egyszer, nem bízik bennem. Nem is értem miért nem... -  Ne hozzak egy pohár teát, vizet vagy valamit?
- Innék egy kakaót, de megcsinálom magamnak, köszi - biztosítom felőle egy erőtlen bólintás kíséretében. - Menj csak aludni, nem kell rám vigyázni.
Nem szükséges figyelnie rám. Senki sem szokott igazán, és már megszoktam.
Elindulok a szekrény felé. Nem hallom, hogy mozogna, szóval szerintem ott maradt a helyén, és azt figyeli, mikor esek össze megint. Remek.
Kinyitom a felső szekrényt, kicsit lábujjhegyre emelkedve nyúlok a kakaóért. Mivel túlságosan be van tolva alig érem el. Szerencsétlenkedek egy sort, próbálom elcsípni a doboz szélét, hogy könnyebben kihúzhassam.
- Várj, majd én - szólal meg hirtelen, majd mellém sétál, és lazán felnyúl. Arrébb állok, ekkor tűnik fel, hogy egy fejjel magasabb nálam. - Tessék.
- Köszönöm - mondom monoton hangom, az este során legalább már harmadjára. Egyáltalán nem tetszik, hogy mindenért hálálkodnom kell.
Nekidönti a csípőjét a mosogatónak, karjait összefonva méreget. Próbálom figyelmen kívül hagyni, rezzenéstelenül csinálom tovább, amit akartam. Kiveszem a hűtőből a tejet, beleöntöm a kakaóport, majd egy kiskanállal elkeverem. Átsétálok a konyha másik részébe, berakom a mikróba, hogy forró legyen. Megfordulok, a kételkedéstől ráncba szalad a homlokom. Nem értem.
- Igazán nem kell megvárnod, ameddig megiszom, már semmi gond - sóhajtok. - Tényleg.
Mindig, mindenkivel el tudtam hitetni, hogy jól vagyok, és mindig bevették. Képtelen vagyok kezelni mások figyelmét.
 - Tudom, hogy nem kell - pillant rám komolyan. - De fejbe vertelek, nem is kicsit, és nem akarlak így itt hagyni. Ki tudja, nem leszel-e megint rosszul?
Mélyen beszívom a levegőt, és Liam-re meredek. .
- És ha még órákig fent leszek? - vonom fel a szemöldökömet.
Liam először meglepődik ezen. Nem szeretne a terhemre lenni, sem erőszakosan itt maradni, ha tényleg nem akarnám.
Aztán megrántja a vállát, halványan mosolyodik el.
- Akkor én is iszok egy kakaót.
Ezt most csak azért csinálja, mert Zora húga vagyok. Egyértelmű, hogy szeretne jó benyomást tenni rám, elérni, hogy megkedveljem. Vagy...
Vagy valahogyan átlát rajtam, és nem hiszi el el a hazugságot arról, hogy jól vagyok. Lehet, hogy azzal, hogy sírni látott, sokkal többet árultam el magamról, mint gondoltam volna.

1. - Hét hónap telt el

Drága Olvasóim!

Ezúton is mindenkit szeretnék köszönteni a legújabb blogom első részénél. Most valamiért úgy döntöttem, hogy kihagyom a prológust, és a közepébe vágok a dolgoknak, remélem nem baj. Bízom benne, hogy a kezdetlegessége ellenére azért nem lett unalmas, és tetszeni fog nektek, az rengeteget jelentene. :)
Köszönöm mindenkinek, aki vakon bízik bennem, és támogat már itt az elején, imádnivalóak vagytok! 

Rengeteg puszi, Azy

UI: 77 rendszeres olvasó?! Te jó ég, eszméletlenül hálás vagyok, ez hihetetlen!


" A sírógörcs kerülget, lehunyt szemmel próbálom palástolni a fájdalmamat. Nem sikerül, és egy könnycsepp akaratlanul is végig szántja az arcomat. 
- Ezt most miért kellett? - suttogom megtörten.
- Tainley... 
- Miért? - csattanok fel, szikrázó tekintettel bámulok rá. Egyszerűen nem tudom elhinni, ami történik. Csendben azért rimánkodom, hogy ez csak egy rossz álom legyen. 
- De...
- Gyűlöllek - jelentem ki akadozva, majd mivel egy fél percig sem akarom tovább látni őket, megfordulok, és elmegyek.  Még utánam szólnak.
Futásnak eredek. "

Hatalmasat sóhajtok az emlékre, inkább összébb húzom magamon a szövetkabátomat, a kötött sálat pedig arcom elé emelem. Beszívom finom illatát, majd a kezeimet a jó meleg zsebembe dugva indulok meg a zebra felé. Ráérősen sétálok a forgalmas utcán, tekintetem minduntalan megakad valamin, ami mosolygásra késztethetne. A fákat aranybarna fénysorokkal tekerték körül, a hamar sötétedés előnye, hogy alig múlt hat óra, de már élvezhetem őket. A levegőben friss hó szállingózik, rászáll a szempilláimra, ezzel egy kicsit homályosítva a látásom.
Ezek olyan dolgok, amiket mindig is imádtam, most mégsem tudnak örömet okozni. Csak arra emlékeztetnek, hogy nincs kivel megosszam; egyedül vagyok.
A bakancsom alatt halkan cuppog a latyak, ahogy a járdán kerülgetem a már széthordott havat. A szél belekap a hajamba, muszáj kisöpörnöm az arcomból, ha látni szeretnék. A jelzőlámpa vált, átmegyek az úttesten, aztán végre a parkolóhoz érek, ahol az autómat hagytam. Két halk csipogás után kinyitom a hátsó ajtót, óvatosan helyezem le az ülésre a szépen becsomagolt ajándékdobozokat. A szüleim ajándékát már sokkal régebben megrendeltem, azonban csak most volt alkalmam bejönni érte a városba. Jobb később, mint soha.
Beülök a kormány mögé, elfordítom a kulcsot. A motor szinte némán felzúg, a lámpák felvillannak, ezzel is megvilágítva az előtte egyre inkább szakadó csapadékot.
Lassan indulok haza, nem akarok sietni. Az utak csúszósak, és apa a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak magara visszafele.
A zöld karácsonyfa alakú illatosító egyenletesen ringatózik, ahogyan haladok az úton. A szélvédőt folyamatosan takarítanom kell, hogy kilássak. Amint egyre távolabb kerülök a kisvárostól, egyre több fenyőfa és erdei leágazás következik. A táj kissé kihalt lesz, az áruházakat, a tömeget és a túlzó kivilágítást átváltják a hatalmas házak a hozzájuk tartozó birtokkal.
Nem sokkal később én is megérkezem a sajátunkhoz. Lefordulok balra, és egy rövid utat követően a hatalmas kovácsoltvas kapu előtt találom magam. A kesztyűtartóból előhalászom a kapcsolót, majd miután az kinyílt, behajtok.
Utat övező fák, szabályosra vágott bukszusnövények, magasra törő, évszázados fenyőfák, antik szobrok szétszórtan. Az előkert egy cseppet sem hivalkodó, á, dehogy. A szüleim véletlenül sem szeretnek felvágni azzal, hogy mennyire jó csapatot alkotnak. Az apa által felépített Lain étteremlánc több, mint sikeres, az egész országban szétszórtan elhelyezkedtek már, és jövőre külföldön is terjeszkedni próbálnak majd. Anya mindenben támogatja ezt, annak ellenére, hogy ennél kötöttebb munkát választott magának. Egy bankban dolgozik, órákon keresztül csak egy számítógép mögött roskad.
Megkerülöm a hatalmas, fehér épületet, beállok a garázsba, ami közvetlenül mögötte helyezkedik el. Leállítom a porcelánkék Porchét, kiszállok, majd magamhoz veszem a vásárolt papírzacskókat.
Kopogó léptekkel indulok meg a felfele vezető lépcső felé, ami mögött már a meleg otthon vár, a csípős hideg helyett. Kettesével szedem a fokokat, már alig várom, hogy felmehessek a szobámba, és megírhassam az üdvözlőkártyát az ajándékokhoz.
Amint a mahagóni ajtó záródik mögöttem, máris megcsap a levegőben terjengő mézeskalács és narancs illata. A konyhából Mariah Carey "All I Want For Christmas" című száma szűrődik ki, illetve anya hamis hangjai.
Letekerem a nyakamból a kötött sálat, megszabadulok a kabáttól, majd végül a bakancsomtól is. Érzem, ahogyan megkönnyebbülök, a bézs kasmírpulóverem és a testhez simuló farmerem jobban enged mozogni.
Kezembe veszem a víztől csöpögő lábbelimet, átsétálok a tágas előtéren. A kétszárnyú bejárati ajtó mellett kialakított gardrób felé tartok, azonban időközben megtorpanok. A kiszélesedő lépcsőn immáron bordó szőnyeg fut az eddigi bársonykék helyett. A mennyezeten függő csillár világítása sokkal erősebb, az égőket is kicserélték. A falon lévő képek ragyogó tisztán csillognak, a lábam alatt lévő kőpadlót a tőlem okozott sárfoltokpn kívül még egy porszem sem mocskolja be.
Minden túl tökéletes.
Szemöldökömet összeráncolok pakolok be, próbálom elnyomni a bennem feltörő rossz sejtéseket.
Felveszem a papucsomat, gyorsan feltörlöm a víztócsákat magam után, majd úgy döntök, megkeresem anyát. A városból hozott szerzeményeimet a lépcső alján hagyom. A ház bal oldalában kialakított konyha anya legkedvesebb helye. Szinte az összes szabadidejét itt tölti, imád sütni-főzni.
- Szervusz Tainley - halkítja le a zenét.
A pulton gyúr valamilyen masszát, a keze csupa liszt. Fehér kötényt kötött magára, rozsdabarna haját kontyba fogta a feje tetején. Természetesen még ilyen hétköznapi helyzetben sem szabadul meg az elengedhetetlen gyöngysortól a nyakából, és a tartásától, ami olyan, mintha csak karót nyelt volna.
- Szia Anya - nyomok egy puha puszit a porcukros arcára.
Bár elég nagy káosz uralkodik a pulton - mindenhol mézeskalács formák, nyers tésztás tálak és karamell darabkák - szorítok magamnak egy kis helyet, és felpattanok.
- Remélem előbb leveszed azt, mielőtt még valami baja esik - vet egy szúrós pillantást a felsőmre. - Tainley, hiszen ezerszer megbeszéltük...
A hangneme nyugodt marad, azt hiszem az ilyesfajta beszélgetések már megszokottak nálunk. Ők drágán vesznek dolgokat, amire nekem szükségem se lenne, azután mérgesek, ha nem vigyázok rájuk. Pedig én próbálkozom.
- Persze, persze - forgatom meg a szemem úgy, hogy ne lássa. Felemelem az aljánál fogva a puha anyagot, a fejemen áthúzva megszabadulok tőle, majd keresek egy tiszta pontot a helyiségben, és oda rakom. - Probléma megoldva.
Anya nem kommentálja a dolgot, tovább gyúr, időnként kézfejével ügyetlenül megvakarja a homlokát. Ettől maszatos lesz, de nem szólok neki. Szeretem látni, amikor ilyen normális.
- Mire ez a nagy felhajtás? - kérdezem meg tőle, anélkül, hogy ránéznék. Ellopok egy mandarint a gyümölcsös kosárból, hámozni kezdem.
Egy ideig semmi reakció nem mutat, mintha meg se hallana. Ilyenkor általában gondolkozik, hogy mit lenne érdemes mondania, vagy százszor átgondolja előtte. Ujjai elfehérednek, amint egyre erőteljesebben gyúr. Vékony, halvány rózsaszín ajkait összepréseli, töpreng.
- Zora hazatér az ünnepekre - emeli rám végül borostyánzöld tekintetét, kutatóan fúródik az enyémbe.
Szóval erről van szó.
Most én vagyok az, aki szavak nélkül marad. A mandarin íze megsavanyodik a számban, a feketére lakkozott körmeimet kezdem bámulni.
Már hét hónapja annak. Több, mint fél év telt el a nővérem nélkül.
Londonba költözött, egyedül a szüleimmel tartotta a kapcsolatot, velük is ritkán. Gyakornoknak ment el a nyárra, mostanra azonban valódi újságíró lett belőle, és rendesen megél Anyaék pénze nélkül.
Legalább is ez a hivatalos verzió. Az igazi okát ők nem tudják.
Nem beszéltem vele, nem kerestem, és egy idő után már ő sem engem. Mindketten tisztában voltunk vele, hogy a köztünk lévő ellentétek annyira kiütköztek, hogy reménytelen az együttélés.
Ő kapott előbb lehetőséget, én pedig itt ragadtam. Ha nem lett volna így, előbb vagy utóbb én mentem volna el.
Anya végre félreteszi a sütést, megtörli a kezét a törlőrongyban, közelebb jön. Kezét a térdemre helyezi, kérlelően néz rám.
- Ez egy remek alkalom lenne arra, hogy kibék...
- Nem - rázom hevesen a fejem. Kimászok érintése elől, ki a konyhából. Nem akarok több kérdést ezzel kapcsolatban. Nem akarok hazudni, viszont az igazság elárulása túl fájdalmas lenne. Megfogadtam, hogy elfelejtem, és így is lesz. Kibékülésről szó sem lesz.
- Candy - szól rám még, a második nevem becézését használja fel arra, hogy meggyengítsen.
- Anya, nem - fordulok még vissza az ajtóban, ezúttal lehiggadva. Tenyerem a fényesre mázolt fehér ajtófélfára csúszik, fejemet neki döntöm. Fáradt vagyok már ehhez.
- Ha elmondanád, mi történt - próbálkozik be a szokásos módon, habár már be sem fejezi. Az arcomra van írva a válasz.
- Apa? - terelem el inkább a témát. - Mikor ér haza?
Leereszti a vállát, megadja magát. Nem igazán tud mit tenni. Nem beszélünk arról, mi okozta a hatalmas veszekedést közöttünk között a nyár elején. Azt senki sem tudja, csak mi ketten, és ez pont így jó.
- Reméljük hamar el tud szabadulni - pillant rá az antik órára a falon, ami éppen háromnegyed hetet mutat. - Reméljük.
- Felmentem - erőltetek meg egy mosolyt, majd magára hagyom.
- Tainley!
Már azt hiszem, hogy tovább szeretné firtatni a témát, így egy kicsit kelletlenül fordulok vissza, azonban a pulóveremen kívül semmit más szeretne. Elveszem a nyújtott kezéből, halk hálát mormolok, majd hagyom, hadd süssön tovább immáron már Bon Jovi társaságában.
A lépcsőnél felveszem a zacskót, elindulok felfele. Az eléggé széles lépcsősor egy szinten megáll, onnan két oldalra vezet tovább. Zora és az én szobám mindig is jobb oldalon volt, míg a szüleim hálószobája balon kaptak helyett. Ez nem jött rosszul soha, ha mi hangoskodni akartunk, messze voltak ahhoz, hogy hallhassák.
Felérek a felére, de mielőtt még tovább fordulhatnék, megállok egy pillanatra. Plafontól a földig érő ablak kapott itt helyet, nehéz és kissé porosodó vörös függönyökkel. Tökéletes kilátás nyílik a hátsó kertre. Hatalmas, fehérbe borult fenyőfák, befagyott tó, alig használt vendégház, istálló, kinti medence, pavilon. Anya kisebb arborétuma és a boros pince. Nem tévedek nagyot, ha azt mondom, a szüleim szeretnek túlzásba esni. A ház túl nagy, és túl kevesen élünk benne. Üres.
Egyedül a szobám az, ami tökéletesen eltér mindentől. A tágas teret egy galériával bontottam meg. Nem olyan nagy, és még így is bőven akad hely a franciaágynak, a feketére mázolt szekrényeknek és az egész oldalon húzódó könyvsornak. A falak halvány bézsszínűek, a padlószőnyeg szintén. A függönyök sötét kékek, az ágyhuzat arany.
Tudom, hogy nem sokáig szeretnék már itt maradni. Lediplomáztam, és bölcsész végzettséggel sok mindent lehetne kezdeni, ennek ellenére én még is tanácstalan vagyok. Hagytam magamnak egy évet, addig pincérnő vagyok az éttermükben, de vészesen közeleg az idő, amikor már döntenem kell, hova tovább.
Felmegyek a lépcsőn a galériába. Kényelmesen fel tudok benne állni, hála a belmagasságnak. Itt tartom a legszemélyesebb dolgaimat, egyszóval a gitáromat, a verseimet, a fotóalbumokat és az általam írt dalrészleteket. Mindig is érdekelt a zene, azonban kevesebb tehetséggel vagyok megáldva, mint kellene. Átlagos hangom van, egy számot sem sikerült befejeznem, a verseim rövidek és túl elvontak. Vagyis a szüleim szerint.
Feloltom az égősort, így a félhomályban egyedül ez ad némi fényt. A földön papírhalmok szétszóródva, a gitár a falnak döntve, a matrac hanyagul foglalja el a galéria többségét. Egy pléd van ráterítve, bár a szélei lelógnak róla. Gyűrött pokróc hever a végén.
- Végre - motyogom, hanyatt vágom magamat.
Munka után egész délután a városban rohangáltam, ez pedig rendesen lefárasztott. Szemeimet lehunyva próbálok kiűzni mindent a fejemből, hiába.
Érzem, ahogyan a hasam apróra zsugorodik, és a halántékom szúrni kezd.
Zora haza fog jönni.
Zora haza fog jönni, és hét hónap után újra szembe kell néznem vele.


Két óra telik el, ennyi időm van arra, hogy felkészüljek az érkezésére. Anyáék eléggé komolyan veszik a dolgot, így kénytelen vagyok levenni a kasmírpulóvert és a farmert, helyette egy egybe részes, combközépig érő, laza  ruhát veszek fel. Anya azt mindig azt mondja, a sötétkék illik hozzám a legjobban, mert a megy a világos bőrömhöz. Magamra kapok néhány kiegészítőt, majd a frissen mosott hajamat laza hullámokba a fedetlen vállamra engedem.
Mikor már alig érezhető parfümfelhő leng be, és az arcomat is vékony púderréteg fedi, késznek nyilvánítom magamat.
Vetek egy kósza pillantást a tükörbe. Szinte már nevetséges mennyire próbálom uralni az érzelmeimet, hogy semmi se hasson ki az arcomra. Azonban ezúttal nem sikerül túl jól, a grimaszt nem lehet letörölni rólam.
Mélyet sóhajtok, kikapcsolom a szobámban a világítást, ideje lemennem a szalonba. A lépcsőn lefele haladva már hallom a szokásos, halk zenét, ami mindig szól, akárhányszor csak vendéget fogadunk. Az itt dolgozó szobalányok munkájuk utolsó perceiben törölgetik a lépcsőkorlátot, megterítenek az ebédlőbe, elrendezik a kanapén a díszpárnákat, előhozzák a konyhából az Anya által készített mézeskalácsokat, karamellás süteményeket, csokis kekszeket.
- Ez már túlzás - meresztem ki a szemem, amikor szembesülök vele, hogy ilyen nagyszabású vacsorával várjuk. - Hét hónap telt el, nem évek.
-  Tudod, hogy szereti az ilyesmiket - válaszol apa mosolyogva, aki már most bort kortyolgat.
A szalonban méretes kandalló kapott helyett a falnál, felette közvetlenül egy festett családi porté. Szerepel rajta mind a négy nagyszülőm is rajtunk kívül. Egyenes tartás, műmosoly, szorosan fogott konty. Vagyis csak a szokásos.
A szőnyeg itt is vörös, ahogyan a függönyök, és a szófa is. A könyvespolcokon vastag lexikonok, a kőasztalon vörösboros poharak, apró finomságok, ha valaki megéhezne. Kétszárnyú ajtó szokta elválasztani az ebédlőtől, azonban most szélesre van tárva. Hófehér abrosz, fekete tányérok, ezüst étkészlet, textil szalvéták.
- Mindent szeret, ami róla szól - forgatom meg a szememet, mire halkan felnevet. Nem veszi komolyan a kettőnk mosolyszünetét, hiszen fogalma sincs, mi történt valójában.
Mielőtt még azonban bármit is mondhatna, megjelenik Anya is. Fekete szaténruha, szögegyenesre vasalt haj, szolid smink, aranynyaklánc. Mintha csak egy magazin téli kollekciónak modellje lenne.
- Hazaküldtem mindenkit, hamarosan csak magunkban maradtunk - simítja össze a két tenyerét. - Zora az előbb hívott, már a városban vannak.
- Akkor tíz perc - állapítja meg apa, végig simít borostáján.
- Steven, igazán megborotválkozhattál volna! - húzza el a száját Anya, közelebb megy hozzá, megigazítja a nyakkendőjét.
- Te is - hangzik a felelet egy szórakozott mosollyal.
Anya komolysága megtörik, és hangosan felnevet, majd kissé rácsapva a másik kezére szájon csókolja.
A szüleim mindig is jól kijöttek egymással, pontosan azért, mert teljesen ellentétesek. Apa humoros, laza és a lehető legtürelmesebb ember a világon. Nem aggodalmaskodik, élvezi az életét. Anyába ezzel szemben bele lett nevelve a tartás, a komolyság és a céltudatosság, mégis megtalálták a tökéletes összhangot. Én a tipikus Lain jellemvonásait örököltem, míg Zora Anyára üt. Nem véletlenül ő a kedvence.
Ameddig ők egymással csipkelődnek, inkább kimegyek az előtérbe, az ablakon keresztül figyelem a bejárót, hátha meglátom a közeledő autót.
Ujjaim feszülten dobolnak a párkányon, tekintetem ide-oda kapkodom. A hó szakad, a fákat tépkedi a szél. Nem tudom meddig várok, szerintem bőven több, mint negyed óráig, de azután a sötétséget egyszer csak átszeli egy fényszóró. Egy vörös BMW közeledik, és leparkol a ház előtt.
- Megjött - szólok át a szalonba, ahol a szüleim erre rám figyelnek.
Kijönnek, apa megáll mögöttem. Kezét a vállamra helyezi, anya eközben a mahagóni ajtóhoz siet, szélesre tárja.
Beáramlik a kinti levegő, kiráz a hideg. Arrébb állok, így Anyát csak oldalnézetből látom. Homlokba ráncokba szalad, értelmetlenül figyel valamit. Nem nagyon értem, miért viselkedik ilyen furcsán, hiszen imádja Zorát, máskor már a fülig érne a szája, hogy találkoznak.
A választ hamarosan megkapom.
Zora egy elegáns szövetkabátban, bőrcsizmában, drappnadrágban jelenik meg, kicsattanóan vidáman. Kicsit megmarta a kinti levegő, piros pír húzódik az arcán.
- Kicsim - siet elé rögtön apa, kikerülve a még mindig szótlan anyát, két cuppanós puszit nyom lánya arcára, jó szorosan megölelgeti.
-  Jaj, szia - nevet bele a nyakába. - De jó újra itt lenni!
Tőlük távolabbról figyelek, szemem végre megakad azon, akin anyának is.
Egy Zorától pár évvel idősebb, magasabb valaki áll, hajában még most olvadnak el a hópelyhek. Barna szeme futólag végig jár a hatalmas házon, aztán mire véget ér a családi üdvözlés, újra a nővéremen állapodik meg.
Mivel anya távolságtartóan figyel, és nem tudja hova tenni a helyzetet, Zora inkább úgy dönt, ideje bemutatni. Mellé áll, átkarolja a kezével a derekát, mire a másik közel vonja magához.
- Sajnálom, hogy nem szóltam előre, de Liam nem volt biztos benne, el tud-e szabadulni a munkájából... - kezdi a magyarázkodást, bár nem tűnik valódinak. Élvezi, ha megdöbbenést és meglepetést okoz egy váratlan húzásával. - Hadd mutassam be nektek a vőlegényemet!

Kezdés

Drága Olvasó!

Köszöntelek legújabb blogomon, ami az ERROR nevet viseli, és egy Liam Payne fanfiction lesz. Én már nagyon várom, hogy elkezdhessem! A késői kezdő dátum csak azért van, mert szeretnék előtte egy kis szünetet tartani, és legalább egy fejezetet előre megírni. Remélem megértitek, és így is szeretettettel fogadjátok ezt a történetemet. 
Aki még már ismer annak elárulom, hogy "A legjobb ellenség" blogom stílusához hasonló lesz. Mivel a spontaneitás híve vagyok, fogalmam sincsen egyelőre az alaphelyzeten kívül semmiről, majd ahogy esik, úgy puffan, bízom benne, hogy nem fog rosszul elsülni . Viszont éppen ezért sajnos arról sincs fogalmam, hány részes lesz, én minimum húszat-huszonötöt szeretnék majd írni.
Hát, akkor majd találkozunk, előre is köszönöm a türelmeteket. :)
Kezdés:
DECEMBER 7. (Vasárnap)