6. - Te sokkal másabb vagy, mint ő

Drága Olvasóim!

Íme itt van a következő fejezet, bár sokáig kétséges volt, hogy egyáltalán megírom-e. Bevallom, kicsit elbizonytalanodtam az egésszel kapcsolatban, nekem mostanában jött el az a bizonyos "írói válságom". Úgyhogy ne haragudjatok rám, ha rendszertelenül hozom a részeket. :) 

Nagyon-nagyon-nagyon köszönöm a megjegyzéseiteket, utólag mindegyikre válaszolok - már el is kezdtem - bocsánat ennek a késedelméért is. Összeszedem magam, nem okozok csalódást Nektek, mert nem érdemlitek meg! Mindent köszönök, hálásan! Imádlak Titeket!

Rengeteg puszi, Azy

Úgy tesz, mintha ez tök normális lenne. Ennyire egyszerű? Hogy most már az enyém? Ezt ő se gondolhatja komolyan.

- Ezt igazán nem fogathatom el - nézek rá lesokkoltan. - Liam, mié... - kezdenék bele, azonban a szavamba vág.

- Nehezedre esne csak örülni neki? - forgatja meg egy kicsit a szemét. - Legalább hamar végzünk - pillant rám várakozóan, tekintetében egy árnyalatnyi pimaszság csillog. 

Elmosolyodom, utána újra a ruhának szentelem a figyelmemet. Forgatom a kezembe, el sem hiszem, hogy most már az enyém. Az enyém! Annyira csodálatos.

- Köszönöm - suttogom hálásan, majd örömteljesen szorítom magamhoz a ruhát. - Ez valami meseszép.

- Akkor most már mehetünk, igaz? - nevet.

- Menjünk - vigyorodok el, viszont amikor Liam már megfordul, tudatosul bennem, hogy sokáig kellett volna húznom az időt. Így most hamarabb kell túlesnem azon, amin igazán nem akarok.
Azonnal megmerevedik az arcom.
Ha Liam nem tudná meg, boldog maradna, ahogyan Zora is. Ha viszont elmondok neki mindent, a hazugságot, amit tettek Mark-kal, akkor... Senki nem lenne az, mindent újra felbolygatnék. Mark eleinte bármennyire is örülne annak, hogy Zora szabad, egészen hamar rádöbbenne, hogy ez nem jelenti azt, hogy újra együtt lesznek.
Engem pedig a bűntudat emésztene fel. 

Bármennyire is úgy érzem, hogy igazságtalanság volt, amit velem tettek, nem érzem jónak, ha bosszúból ártok Liam-nek. Mert ha csak a nővéremről és rólam lenne szó, teljesen máshogyan gondolkoznék. De nem akarok olyan embert bántani, aki semmiről se tehet...

Arra eszmélek fel, hogy már régen elköszöntünk Samanthától, kijöttünk a boltból és már a ruhát is beraktuk a hátsó ülésre. Éppen megyünk visszafele, a kávéházba.
Hirtelen ötlettől vezérelve megállok, a gyomrom enyhe korgása valami ennivalóra vágyik a forró csoki helyett.
- Nem inkább megyünk oda? - szólok Liam után, mielőtt még betolhatná a bejáratát a vonzó üzletnek. A bent lévő emberek hangulatos félhomályban isznak, az égők lassú váltakozása keresztezi az arcukat, amint a csésze kávét a szájukhoz emelik. Az előttük lévő tányéron valami finom cukrászsüti, tökéletesen behintve porcukorral.
- Pizza? - vonja fel a szemöldökét, amint tekintete az út túloldalán lévő bolt felé fordul.
A gyorsétterem teljesen más világot tükröz. Világosabb, kisebb és éppen ezért az a pár ember is, aki bent van, komoly tömegnek tűnik. A pult mögött lévő temperamentumos, vérbeli olasz széles mosollyal szolgálja ki az utolsó vendégeket, miközben a többi ott dolgozó már a kötényét akasztja fel, és hazafele készülődik. Az is csoda, hogy még nyitva vannak ilyenkor.
- Hát nem is tudom... - húzza el a száját.
Semmi kedve sincs enni vagy túl tömött a hely neki. Nem tudom eldönteni, melyik. Mindenesetre még egy ideig nem mond semmit, gondolkozik.
- Ha nem vagy éhes... - kezdenék bele, de a kezével nemlegesen int.
- Nem erről van szó - tisztázza le gyorsan. - Csak nem szabad ilyeneket ennem, főleg úgy, hogy pár hete már edzeni sem voltam.
Teljes mértékben komoly, éppen ezért lepődik meg, amikor mindenféle akaratlagosság nélkül elröhögöm magam. Azt gondoltam, sokkal nyomósabb érvet fog felsorakoztatni ellene. Erre csak annyi az egész, hogy diétán van?
- Ne szórakozz már! - bámulok rá, majd anélkül, hogy érdekelne a tiltakozása, elindulok. - Gyere!
- Tainley, nem szórakozok, ha Zora megtudja, megöl - háborodik fel, mire hatalmasat sóhajtva visszafordulok.
- Az ő ötlete volt? - vonom fel kérdőn a szemöldököm. - Vagy magad miatt csinálod?
- Mindkettő -fontolja meg. Eléggé diplomatikus válasz. - Nem eszik semmi ilyesmit, nem nehéz inspirációt meríteni belőle - vonja meg a vállát.
Egy végtelenségig tűnő percig nem szólalok meg, a mélybarna tekintetbe merülve próbálom eldönteni, hogy mennyi igaz abból, amit állít. Nekem eléggé úgy tűnik, hogy tökéletesen boldog volt még akkor is, amikor nem volt kigyúrva.
- Egyetlen alkalomtól nem fogsz elhízni - rázom meg a fejem. - És különben is... Mi változik attól, hogyha felszedsz pár kilót? - teszem fel kissé meggondolatlanul az őszinte kérdést.
Keserű mosolyra húzza a száját, és ez pont elég ahhoz, hogy megértsem. Vele szemben nagy elvárások vannak, amiknek emberi mivoltából persze meg is akar felelni. Tudnia kéne, hogy nem éri meg. Nem éri meg ilyen korlátokat szabnia, miközben saját magát akadályozza meg abban, hogy boldogabb és felszabadultabb legyen.
- Rendben - bólintok rá végül. - Akkor én veszek magamnak kettő nagyot, és ha esetleg meggondolnád magad... Vagy ha véletlenül nem lennék képes megenni őket... - tárom szét a kezeimet, mint aki már előre tudja, hogy egy ilyen sajnálatos helyzetbe fog keveredni.
És ekkor megtörik a jég. Liam egy pillanat erejéig még bámul rám, aztán a hajába túrva elvigyorodik. Ezt egy igennek veszem. Megindul felém, és amikor beér, együtt megyünk tovább a havas utcán. A lámpák sárga és halovány fénye biztonságba ringat minket, nem fogják felismerni. Pláne mert már kezdenek zárni a boltok, és nincsenek annyira sokan a városban.
- Hihetetlen vagy - csóválja a fejét még mindig az előzőeken morfondírozva, én pedig úgy érzem, ezt nem negatívan kell érteni. - A te hibád lesz, ha elhízom, és a rajongóim nem fognak szeretni - viccelődik.
- Te még úgy is jól néznél ki...
Ekkor következik az a kínos pillanat, amikor rájövök, hogy mi csúszott ki a számon. A szememet lesütve imádkozom, hogy azonnal nyeljen el a föld. De nem, természetesen sokkal rosszabb történik. Méghozzá pontosan az, hogy semmi nem történik. Liam lelassít, és érzem magamon a tekintetét, én azonban egyenesen a bakancsom orrát bámulom, nem merem felemelni a fejemet.
Miért nem tudtam befogni a számat?
Az tény, hogy Liam - finoman is fogalmazva - helyes. Az tény, hogy mellé társul egy humoros, határozott, tehetséges és kedves személyiség. Az tény, hogy ezt mindenki látja. De az is tény, hogy rohadtul nem kellett volna most a tudtára hozni, hogy én is így gondolom.
Még félreérti.
Aztán nem bírom ki tovább, ránézek. A legnagyobb meglepetésemre viszont eszében sincs komolyan venni. Próbálja visszatartani a vigyorát, de nem nagyon megy, szélesen terül el az arcán.
 - Szóval szerinted jól nézek ki, hm?
Szemtelenül viszonozza a pillantásom, és külön élvezi, hogy egy perc alatt elpirulok.
- Tudod, hogy értettem - válaszolok felháborodottan.
- Persze - szórakozik még mindig.
Hála az égnek nem tudja tovább folytatni, mert megérkezünk a pizzázó elé, és inkább a szomorú tényre terelődik a téma, miszerint éppen zárnak. Ha még kiszolgálni ki is szolgálnak minket, holt biztos, hogy nem tudunk beülni.
- Azért reménykedjünk - szorítom keresztbe az ujjaim. - Aztán majd kitaláljuk, hol együk meg.
- Ahogyan azt is remekül kitaláltad, hogyan rejtőzködjek? - vonja fel kérdőn a szemöldökét, még mindig pofátlanul jó kedvvel.
Megforgatom a szememet.
- Inkább gyere!

Hatalmas nagy szerencsénk van, amiért az olasz férfi jó fej, és még egyáltalán beenged. A baj ott kezdődik, hogy egy körülbelül harmincvalahány centis pizzán kívül semmit se hajlandó eladni nekünk. Igen. Így történik, hogy egy hatalmas pizza boldog - én - és kevésbé boldog - Liam - tulajdonosaiként lépünk ki az üzletből. Az utóbbi kicsit keserűen konstatálja a dolgot, hiszen így már szinte száz százalék, hogy ő is kénytelen lesz enni belőle, ha akar, ha nem. Kizárt, hogy egy egészet egyedül pusztítsak el.
- Ráadásul ananászos - fintorog megadóan, miközben beleles a dobozba. A meleg azonnal elkezd kiáradni belőle, ezért rácsukom a kezére. - A kedvencem.
Míg ő azzal van elfoglalva, hogy ügyesen kicsempésszen néhány feltétet, én tanácstalanul nézek körbe, hogy mégis hova menjünk. A legtöbb hely ilyenkor már bezárt, az utcán hideg van.  A sok percnyi tétova gondolkozás után, egyetlen logikus ötletem támad, azonban én hiába örülök meg neki nagyon, már előre sejtem, hogy Liam nem lesz oda érte.
- Kénytelenek leszünk a kocsidban megenni - jelentem ki egyszerűen, kissé sajnálkozva húzom el a számat, amolyan "hát ez van"stílusban.
- Ki van zárva - nyeli le a falatot, heves ellenkezésbe kezd. - Ott senki nem evett még.
- Itt az ideje, majd én fogok - vágom rá. - Ugyan, nem lesz semmi baja - legyintek, mire majdnem elejtem a fél kezemmel tartott pizzát. Liam gyorsan kimenti a kezemből, de még mindig a fejét rázza. - Ne csináld már!
Erre már nem reagál, jól láthatóan magában mérlegel. Muszáj felfognia, hogy tényleg nincs más lehetőség. Aztán felsóhajt, visszaadja nekem a dobozt. Előcsúsztatja a telefonját a zsebéből, megnézi rajta az időt. Már eléggé késő van, és még mindig nem mondtam el neki, amiért pontosan velem jött. Fogy az idő, tik-tak. Ha ellenkezni kezd, soha nem jutunk előrébb.
- Legyen - egyezik bele, arca nyúzott, ő sem hiszi el, hogy végül belement.
- Nem eszek le semmit - ígérem meg vidáman, mielőtt meggondolná magát, tényleg örülök, amiért megengedte. Már lefagy a kezem, mivel nem hoztam kesztyűt, és az orrom is egészen biztos piros.
Keresztülvágunk az úttesten, mivel kevés autó van már. A parkolóba szintén a rövidebb vonalon megyünk, így sokkal hamarabb megérünk az Audihoz. Gyorsan szállok be, óvatosan egyensúlyozok a kajával, ameddig becsukom magam mögött az ajtót. Liam megkerüli a kocsit, és az első dolga, amikor beül, hogy elindítja a fűtést.
A Hawaii pizza még mindig eléggé meleg, így amikor óvatosan szétszedem a véletlen összeragadt szeleteket, gőzölögve szakad szét a tészta.
- Tessék - nyújtom felé, anélkül, hogy rá néznék.
Én pedig első harapásra annyit tömök magamba amennyit csak tudok, nem érdekel, hogy a pizzaszósz összemaszatolja az orromat, már iszonyú éhes voltam.
Liam éppen kezdene bele a sajátjába, amikor meglát. Széles mosoly terül szét az arcán, nem tudja visszatartani a nevetését.
- Most landolt egy sonka a lábadon - állapítja meg röhögve.
- Hoppá! - Felveszem, jó ízűen dobom be a számba. - Öt másodperces szabály.
Liam hitetlenkedve pislog rám, aztán egy kis habozás után így szól:
- Te sokkal másabb vagy, mint ő.
Felnézek rá, találkozik a tekintünk. Nem fűzök hozzá semmit a dologhoz, inkább nem kérdezek rá, hogy pontosan miben. Úgyis sejtem.
Én nem foglalkozom annyit a külsőmmel. Annyit eszek, amennyit akarok, eszembe se volt sose diétázni. Nem tervezem meg az életem minden egyes percét, nem akarok megfelelni mások elvárásainak. Ezzel szemben Zora mindig a legjobbat nyújtja. Mindig is ő volt közülünk a megfontoltabb, a komolyabb, aki mégis... mégis mindenkit rabul ejt. Van benne valami, aminek még én is a hatása alatt voltam hosszú évekig. Valami kiismerhetetlen, mély és elszánt. Az ember mindent megtesz, hogy akár egy percig is a bűvkörébe léphessen, mert akkor különlegesnek érzi magát, hogy sikerült megfelelni neki. És a legszebb az egészben, hogy neki gőze sincs erről. Ösztönösen ilyen.
Kicsit lehajtom a fejem, a pizza végét mustrálom. Ha van tökéletes pillanat, hogy elkezdjek beszélni, hát az kétség kívül most lenne.
- Szerelmesek egymásba Mark-kal? - kérdez rá egyenesen. Láthatóan ez az, amitől a legjobban tart.
Erre rögtön felfigyelek, automatikusan kezdem el rázni a fejemet.
- Nem - suttogom halkan. - Már nem. Vagyis nem tudom.
- És miért mentek szét? - ráncolja a homlokát. Nem volt nehéz rájönnie, hogy volt közöttük valami. Az igazi problémát az jelentette, hogy Mark miért viselkedik még mindig így. Hogy kell-e aggódnia miatta.
- Zora Londonba költözött...
A legegyértelműbb ürügy, amit csak ki tudok találni. Reménykedjünk, hogy Liam is beveszi. Az ajkamba harapva pillantok rá, azonban nem kellene. Minden rá van írva. Nem hisz nekem.
- És? Ez nem magyarázza meg azt a részét a dolgoknak, miért viselkedett úgy veled Mark.
Szóval mégis figyelt. 
Érzem, ahogyan az agyam kis híján szétrobban az egyszerre feltörő emlékektől, amik megrohamoznak, amint csak felötlik bennem, hogy beavatom a részletekbe. Kerülöm a szemkontaktust, egyenesen a szélvédőre meredek. Úgy kezdek el beszélni, hogy szinte észre se veszem. A hangom halk, és igyekszem mindenféle fájdalomtól mentessé tenni.
- Nem csak testvérek voltunk, hanem legjobb barátnők. Mindenünk közös volt, mindig ugyanazzal játszottunk, mindig ugyanolyan ruhákat hordtunk. Együtt aludtunk, együtt játszottunk, együtt töltöttük szinte az összes percünket. Imádtuk egymást, egészen addig, ameddig nem kerültünk a lehető legrosszabb helyzetbe: olyas valakin kellett osztoznunk, akit mindketten szerettünk. - Kis szünetet tartok. - Mark anyja és a miénk jó barátnők voltak, sokszor összejártak, így Mark folyamatosan a mi házunkban lógott. Az elején furcsán méregettük, és nem bírtuk, de egy idő után közösen kezdünk el dolgokat kitalálni, amivel idegesíthettük a szüleinket. Szoros kapocs alakult ki, és Zora és én is beleszerettünk. Ez volt az első olyan dolog, amit nem beszéltük meg a másikkal. És amikor bevallottam Marknak az érzéseimet...
Mély levegőt veszek. Összeszedem a maradék erőm, tudom, hogy most jön csak a nagyja, és muszáj túlesnem rajta. Liam türelmes, nem szakít közbe, várja, hogy folytassam.
- Megkért, hogy maradjunk csak barátok, mert ő nem úgy néz rám. Én pedig elfogadtam, nem mintha képes lettem volna mást tenni. Fontosabb volt, hogy bármilyen formában mellettem maradjon, minthogy végleg elveszítsem. Abba belehaltam volna. Minden ment a megszokott kerékvágásban. Zora más fiúk körében is nagy népszerűségnek örvendett, ezért amikor kiderült, hogy együtt van valakivel, én... - A hangom megremeg, lenyelem a könnyeim. - Nem sejtettem, kivel. De aztán kiderült. Mark őt szerette, és Zora hasonlóan érzett iránta. Egyik nap, amikor Zorát kerestem, megláttam őket. - Megállok, a kép, amint együtt enyelegnek, akkor és ott beleégett az emlékeimbe,. Még ennyi idő után is olyan érzés, mintha gyomorszájon vágnának. - Sokáig veszekedtünk utána. Nem bírtam végig nézni, hogy együtt vannak, ők pedig nem bírtak lemondani a kapcsolatukról. Aztán Zora inkább elköltözött, mert így könnyebb volt - hadarom el a végét inkább, megrántom a vállam. - Ennyi.
Szándékosan kihagyom azt a részt, hogy azóta, hogy Markot megismertük, féltékeny voltam a nővéremre. Elhallgatom, hogy valahol legbelül sejtettem, hogy szerelmesek, mégis abba a hitbe ringattam magamat, hogy ezt soha sem tennék meg velem. Naiv voltam, amiért azt gondoltam, hogy csak azért, hogy kíméljék az érzéseimet, elszakadnak egymástól.
Az ő szerelmüknél erősebb azonban nem létezett. Képes volt egy öröknek hitt kapcsolatot szétszakítani.